Már nem emlékszem ki hozta a kazettát. Makkos Peti? Sipi? Fisli Gyula? Talán nem is számít. Rajongtunk Coppola Keresztapájáért és úgy voltunk vele, hogy akkor már szóljon a klasszikus Gyöngéden ölelj át. De ne magyarul. Szóljon, úgy ahogy Nino Rota elképzelte. Nagyzenekarral. Emlékszem egy késő, forró őszre, ahogy péntek délután, hazaindulás előtt, kinyitjuk a 112 jobb ajtaját és senki nem szól ránk. Igaz, a szint akkor már többnyire hazaköltözött a mindig kurta hétvégére. Csak néhányan maradtunk még. A még mindig fényes októberben, a négyes koli előtt zörögve hullottak a falevelek a földre, a nyitott ablakokon susogva járt a szél, megborzolta a jegyzeteket az íróasztalon és a zene beleköltözött a szívünkbe.

Akkor még nem tudtam, hogy a brucia la terra mit jelent, csak azt tudtam, hogy Korda nem éppen szöveghű fordítása is hozzá tud ehhez a dalhoz tenni.  

„Hószagú szél fújja hajunk, szerelmesen ketten vagyunk…”

És akkor még nem sejtettem, hogy ez a dal majd elkísér engem. Jön velem szerelmek, csalódások idején. Mint egy állandó háttérzene. Mint a szerelem háttérsugárzása, hogy aztán egyszer, egy tenger partján úgy csendüljön fel, ahogy még soha.

Vannak zenék, amelyekről első hallásra tudod, hogy nélkülük nem készülhet él életed filmje. Számomra Morricone, John Barry, Nino Rota, Bach és Bacalov ilyen.

Két éve amikor Maestro Morricone áttette a székhelyét a mennyei lemezkiadóba, akkor olvastam , - talán még Holló Böbe hívta fel rá a figyelmem -, hogy Ennio bácsi megígérte az édesanyja halálos ágyánál, hogy csak szép zenéket fog írni…

Csak szépeket… Akárcsak Nino Rota...

Nem érhet engem semmi rossz, ha átölelsz.

Nem kérek választ mástól, hogyha te felelsz.

Néha úgy érzem, hogy egyetlen feladatunk a világon, hogy megtanuljunk jól szeretni. Semmi más nem számít, csak, hogy képesek legyünk jobban szeretni egy lányt, mint magunkat. Képesek legyünk altruisták lenni, magunkat legalább egyel hátrébb sorolni. Hogy a sok önzés többes száma, erőszakos kivagyisága legyőzetve ott maradjon két vállra fektetve és amikor végeztünk, valami más szubsztancia keletkezzen belőlünk.

Milyen egyszerű leírni; jól szeretni! Csak éppen mindenkinek mást és mást jelent a jó. Fura dolog a szeretet, mert apró perverziók, pici sötét foltokból is épülhet. A szeretet nem feltétlenül hegyi patak, hanem sokszor játszmákból, küzdelmekből, haragból, könnyekből, összecsapásokból keltetett apró, védtelen, mégis ártatlan madárfióka…  

Talán a keresztény terminológia ezért is különböztet meg testi szerelmet, egy ember iránt érzett szerelmet és az emberek iránt érzett végtelen szerelmet…

Ám én onnan indultam, hogy szól a Keresztapa zenéje, a Bessenyei György Tanárképző Főiskola négyes kolijában. Az első szinten. Egy nyitott ajtó segítségével beölti az emeletet. Október van. Az a kellemes. Narancs fények játszanak a múló lombok között. Hosszú fények ezek. Nem tartanak sokáig. Apró pihék hullanak. Szárazság van. Lebegő porszemek azok. Lebegő porszemek, mint mi magunk. Úszunk a fény felé... A keringő kereng, mint a gondolataink... A világ kerek, ha te jobbra én balra, akkor is találkozni fogunk. Vagy mégsem. Annyi minden történhet. Elfeledheted az arcom, el amit súgtam neked. És mindaz ami volt, csak egy villanás egy apró, semmitmondó zárlat marad... 

És megszólal a Keresztapa trombitája. A dallam kereng a folyosón. És megpihen valahol félúton lélek és szív között. Gyerekek vagyunk. Ifjú felnőttek. Felelőtlenek, balgák, bolondok. De tudjuk, hogy ez a zene most tanít minket. Szeretni. Jól szeretni. Úgy, ahogy még soha!

A függőség kezdete

A szerelem 2006-ban, Rzeszowban kezdődött. A testvérváros önkormányzata meghívott minket egy puccos, helyi étterembe, ahol természetesen a lengyelek nagy kedvence, a keresztségben zurek névre hallgató leves is az étlapra került. A lengyel vendéglátók kapacitáltak bennünket, bátran kóstoljuk meg! Gazdag, savanykás, gőzölgő csoda érkezett az asztalokra. Mellé többféle, a levesben főtt, de külön tálalt, lengyel kolbász, sonka, húsos szalonna, és keménytojás egy kistányáron. A rozskovásztól, a zur-tól savankás lé, a mesésen kínált "levesbetét" jót tett a Zubrowkától és a lengyel sörtől megfáradt gyomroknak. Nem győztük dicsérni a lengyel gasztronómia addig számunkra ismeretlen csodáját.  

Egy szupermarketben vittem is haza „zacskós” változatban. Főztem itthon „valamit” belőle, de igazán csak akkor lettem boldog, amikor felfedeztem, hogy legközelebb Kassán a Med Malinában is kapható zurek, és természetesen a sokat látogatott Zakopanéban is gyakori vendég az éttermek étlapján.

Főpróba otthon   

2017-ben aztán épp egy téli kiruccanás során döntöttem el, hogy kerül, amibe kerül, veszek minőségi, üveges rozskovászt, bevásárolok a lengyel kolbászokból, a kielbasa-ból, aztán nekiállok a Bujtoson is megfőzni minden lengyel levesek hercegnőjét.

Így történt ez a hétvégén is. Legutóbb Zakopánéban mindent megvettem, ami egy tisztességes Zurekhez szükséges. Persze már tudtam, hogy magyarként csavarintok én ezen a polák recepten. Már csak azért is, hogy az újragondolás művészetét is gyakoroljam. 

Ahogy én gondolom

Így történt, hogy egy szép darab, nyírbátori, édesapám-féle, húsos szalonnát zsírjára sütöttem. A lebarnult disznóságot kiemeltem a pöttyögő zsírtavacskából, majd erre a forró zsiradékra ráborítottam, egy kis újhagymát, fokhagymát, majd  apró kockákra vágott petrezselyemgyökeret, sárgarépát, krumplit, egy zsenge zellert és hagytam, hogy a zöldségkockák éle megbarnuljon. Amikor idáig jutottam, akkor felöntöttem egy kis hidegvízzel és puhára főztem a zöldségeket. Elővettem a botturmixot és szép homogénre turmixoltam a zöldségeket. Na persze beledobtam a biztonság kedvéért egy erőleveskockát, mert ugye sose baj, ha az erő velünk van!

Amikor ezt a híg főzelékhez, vagy inkább krémhez hasonlító csodát megkóstoltam, elöntötte a szívem a földi lét boldogsága, hogy én bizony így jutok el a csillagokig, melyek között a zurek örök receptjét is az égre írták a szláv testvérek.

Vagy 2,5 liter vízzel felengedtem, hozzáöntöttem 3 decilitert a felrázott, folyékony rozskovászból és mintegy fél kiló kockázatot vállaló krumplikockával is gazdagítottam a főzetet. Aztán simán nekiálltam sörözni, mert a jóféle edény, a fedő, meg a kerámialap hőjében mindig meg lehet bízni. Amikor a krumpli puhulni kezdett beledobtam a levesbe a Lengyelországban vásárolt kolbászokat, de biztos, ami biztos, az apukám-féle, duduval töltött, magyaros, füstölt kolbászból is került bele egy kevéske, csak az ízé végett.

Ne kísértsd!

Ezen a ponton meg kell állni! Az eredeti recept ugyanis szigorúan paprikamentes, lengyel fehér kolbászt kultiválja, és az egész úgy kezdődik, ahogy nálunk a káposztás paszuly története, hogy egy nagy edényben tedd oda főni a fehér kolbászt, meg a húsos szalonnát, oszt mán’ jó úton haladsz Varsó felé!

De azon is meditáltam, hogy a nyírbátori akácon füstölt kolbász nem sok ételt tud elrontani, ha csak nem somlói galuskáról van szó…

Szóval jöttek a felkarikázott kolbászok, és került a forró lébe morzsolt majoránna. Így aztán puhára főztem a zseniális húsárut.

A kertben egy szép nagy kaspóban házi metélő petrezselymet is nevelgetek, leszaladtam egy csomóért, egy santuku késsel felaprítottam, a nyírbátori anyukám-féle házi tojást keményre főztem, azt is felkarikáztam. A kész levest krumplistól, kolbászostól egy tányérba szedtem és kikandikáló krumpliormok és kolbászszigetek tetejére halmoztam a tojást, meg a friss, apróra metélt, mennyei illatú petrezselymet.

Lengyel seregek a ház előtt!

Na ekkor érkezett meg az ismert Jagelló-ház teljes hadserege a Bujtosi tóhoz, és előkerült egy pajzs is, amire rossz magyarsággal ezt vésték; „a lentyel hadag úly élelmezésvezetőe”. Bár tetszetős volt a felkérés, a levesből a mennyiség végett csak a lengyel királyt tudtam megkínálni, aki ennyivel méltatta a munkám: „tego też nie wiemy lepiej!”, azaz ezt mi sem tudjuk jobban!

Ám az is meglehet, hogy egyáltalán nem jöttek meg a seregek, és igazából csak nem érdemes a gönci barackot lengyel sörrel kísérni...

Éljen az ezeréves lengyel-magyar levesbarátság is!

Süket. Néma. Szótalan. Hallgatag. Durcás. Az univerzum. Nincs, aki hegedüljön, nincs aki altatót énekeljen, aki verset mondjon, aki felolvasson. Jön a sivatag. Karcolva, sercegve, fogad között mulatva érkezik a homok. Oázis nélküli napok bitorolják a jelent. Nincs zene sem. A csönd ordít. Elmúlnak így a legszebb, legszentebb pillanatok. Már az Úr sem bírta kivárni. Ami marad, az a magányból szőtt modern szabású szürke öltöny. Tulajdonképpen még jól is áll. És várod, hogy valaki az életből kössön nyakkendőt hozzá. 

Reggelre én már messze futok és bomlottan sírok valahol – írja Ady, miközben elhagyja átkozva imádott Párizsát. Azt mondják, volt úgy, hogy napokig ki sem jött a szállodaszobából. Elvitt magával egy darabot Magyarországból és a Hotel de l'Europe 36-os szobájában, rendre azt építette fel. Ady ott is, az álmodások szent városában is a partiumi fiú maradt.

Az éjfélt elütötte az óra. Még pötyögök. Kérem a Jóisten, ha lenne egy kis ideje üljön ide mellém. Bontok bort. Nem kell hogy hozzám szóljon, csak legyen itt, míg a gondolatból betű lesz a villogó képernyőn és én végre megadom magam az édes álmok világának.

Este lefeküdni nem tudok, reggel meg megébredni.

Igazából azt sem tudom mihez értek. Pedig látom magam előtt, ahogy nekidurálom magam, Nyírbátorban felszállok a Nyíregyházára tartó Zsuzsi vonatra és hiszem, vallom, belőlem csak költő és hadvezér lehet.  És valóban úgy szállok le, mint egy kis herceg, vagy legalább mint egy dzsentri, lábammal előkelőn érintve a nyolcas busz küszöbét. Pedigrém, renomém, akkor még rendben, simán csak költő és hadvezér. Ennyi. Nem más.

Hogy aztán szépen törjenek be, mint egy pajkos kis hucul lovat, hogy a kultúra kantárán vezessenek.

Sok idő telik el, míg rádöbbensz, hogy nem kell az égre mászni a csillagokért. De ha gyertyát gyújtasz, őrizni kell a lángot. És ki a szerelemmel kacérkodik, cicázik az nagyon megüti a bokáját.

Nem lettem okosabb, szebb, gazdagabb. A szavakkal is éppoly hadilábon állok, mint szűz-nyűvő diák koromban.

Ám minden este elindulok Betlehembe. El én. Ám a következő kocsmáig jutok csak, ahol nagy bátran mesélem ugyanannak az útnak az első néhány száz méterét.

Elindulnék ma is Betlehembe. Csak mondd; te is ott leszel!

Apám ébreszt. Régóta. Néha úgy érzem olyan régen, hogy azt már meg sem érdemlem. 

- Hogy vagy fiatal? – kérdezi  frissen, üdén, még a hangja is beretvált, arcvízes, jószagú, én meg álmos vagyok, kívánnám hogy megforduló szemem még kacsintva nézzen szét, ködében csalfán csillogó eszemnek, és a mindennapos agy-vérszegénység még boruljon rám egy kicsikét…

Az édes álmon úrrá léve, a renyhe izmoknak azonnal parancsolnék, hogy a hang a reggelhez és édesapámhoz illően, szinte pattogjon, szépen artikulálva szóljon a telefonba;

- Jól! - de érzi ám atyám, hogy füllentek és álomízű a szó, keveset is beszélek. Legyint békén hagy;

- Nem lesz belőled semmi! - teszi hozzá nevetve. 

Nagy játék ez. Mindig is az volt. Édesapám korán ébred, korán kel, és tudni akarja, hogy egyetlen ivadéka örül-e már a reggelnek. Aztán eszembe jut, hol lennék apám nélkül. Ki lennék? Tudnék-e Solohovról, Ajtmatovról, Garcia Marquezről? Tudnám-e hogyan kell jó kolbászt tölteni, gép nélkül betont keverni, tudnám-e milyen, amikor a rántotta Arany-ballada ízű, mert míg falatozom iskola előtt, apa felolvas nekem? Tudnám-e milyen Erdély, Szlovákia, Lengyelország? Tudnám-e milyen hajnalban a Schönbrunni-kastély, érteném-e ha vendég jön hozzánk, akkor szélésre kell tárni a spájz ajtaját és roskadásig kell teríteni az asztalt? Sejteném-e milyen egy saját hétvégi házban ébredni a dombrádi Tisza-parton? Tudnám-e mit jelent magyarnak lenni, magyarként élni, létezni határon innen és túl? Tudnék-e könnyezni egy Ady, József Attila, vagy Radnóti versen?  

Mesélhetnék csodálatos, ma már hihetetlennek tűnő végtelen utazásokról, hogyan bírja egy narancssárga Kispolák a Magas-Tátra hegyei között, hogyan aludtunk kocsiban, a Wawel tövében, miközben a lengyel szél épp fel akarta borítani a motorbicikli nagyságú szívvel rendelkező cseppautót. Vagy, hogyan indultunk el 1988. júniusában Nyugat-Németországba Nyírbátorból. Át a kurta autópályás országon, rossz szagú ÁFOR kutakon tankolva, de csodálkozva Bécsen, a melki apátságon, várakon, kastélyokon, a távolból bámulni a távoli Walhallát, Regensburg mellett, számtalanszor átkocsikázni a kék Duna felett, majd 1600 kilométer és 26 óra után megérkezni Észak-Rajna-Vesztfália egyik nagyvárosába, Dortmundba. Csak mert látni akarja, milyen jól megy az unokahúga dolga. 

Apám hős, apám ezermester, filozófus, hentes, agrárzseni, építész, irodalmár. Apám kazánt tervez, kivitelez, Tisza-parti házat épít, és amikor esténként félálomban hallgatózom, hallom hogy az ebédlőasztalnál a Jóisten jön hozzá hogy átbeszélje a teremtés garanciális problémáit…  

Apám, anyai nagyapám ellentetje. Ott a másik idol. Az elveszett színész, a nagy természetű apagyi verzióban kiadott Bessenyei Ferenc, az apagyi Simándy, a borral barát kántor, a nyakas református, mégis a konzervatív, vidéki Magyarország élő szobra, hirtelen haragú, a kaszát mindig a szilvafán tartó, a sezlony végénél kisbaltát őrző, nyers erő és ennek ellenére a meghatódni, könnyezni képes, duplaipszilon kromoszómás Jóisten-ministránsa.

És persze sorolhatnám még az apákat, hogy megértsük a fiakat. Most apák napja lenne, ha nem poénból írnánk a naptárba. De hát én itten most valamiféle köszönetfélét rebegnék. Hogy köszönöm szépen, hogy apám az apám, hogy nagyapám volt a nagyapám. Köszönetet kéne mondani, hogy a vér nem vált vízzé, hogy előttük ott sorakoznak a családfők, katonák, atyák és apuskák kiket még névről sem, vissza Ádámig…

És kerekíteném a mondatot, de még a biológia szerint is csak a mitokondriális anya a biztos, és a pattintott kőkorszaki postásnak is köszönni kéne. Hátha.

És mégis csak annyit írok, sose voltak idoljaim, sztárjaim, hőseim, apámon és az ismert nagyapámon kívül!     

Vajon szeret-e az Isten? Került-e elé az életrajzom? Tudja-e ki lakik a szívemben? Hogyan szeretem a rántott húst? Vajon tudja-e mikor, hol éreztem magam a legjobban, hol voltam a legboldogabb? Vajon úgy gondol-e rám, mint gyermekére? Vagy csak a tékozló fiúra?  

Tudod, az jutott eszembe, ha egyetlen napot, 24 órát megismételhetnél az életedben, kivel lennél hol lennél, merre, kivel, mit csinálnál? Ha egyetlen egy napot ismételhetnél meg az életedből?

És ha csak egyetlen ember lenne, akinek elmesélhetnéd, kinek mesélnéd el?

Megjött a nyár. Kicsapta az ajtókat, ablakokat. Megjött az élet. Itt van velünk az Úr, mulat, velünk iszik, velünk hallgatja a zenét.

És te közben el-elmélázol? Vajon merre jársz? Tengerparton? Hegyek tetején? Tengerszemek partján?

És én meg azt mondom, nem az a lényeg, hol, hanem hogy kivel… Hogy kivel.

Ki az, akivel egyetlen paplan alá bújnál és néznéd a másik arcát, hallgatnád, ahogy azt suttogja: szeretlek.

És nem az számít, hogy hanyadik névnapod, szülinapod. Csak az számít, hogy az az egy, akit vársz, ott van-e, ő mondja-e, hogy az isten éltessen!

Öcsi bácsi! Nem baj ha letegezlek? Hogy jövök én ahhoz? Ugye? De olyan gönci barackom van! Ráadásul Beregsurányból! Tessék már egy kupicával elfogadni és akkor belefér a pertu? Bele ugye?

Látom kipirult, a nagy szurkolástól, nem az én pálinkámtól. Öcsi bácsi! Győztünk! Angliában! Ugye ilyen nincs is??? Ugye ez hihetetlen, mint akkor ’53-ban azon a hűvös novemberi napon!?! Az évszázad mérkőzésén. És ennek az évszázadnak is lesz egy magyar-angolja, Öcsi bá’! Lesz egy nap, 2022. június 14-e, amit a magyar futball történelmébe arany betűkkel vésünk; négyet lőttünk Angliában. És kész!

De szeretem ezt kimondani. Sőt a kedvenc városom Wolverhampton! Birminghamtől egy picit még északnyugatra. Na ott! Pontosan ott! Négyet rúgtunk. Kettőt Sallai, egyet Nagy, meg a végsőt, ami már a K.O. volt, Gazdag! A nyíregyházi Gazdag Dani, aki éppen az USA-ban focizik, és akiért 500 millió forintot kapott a Honvéd!!!

Öcsi bá'! Erre vártunk!!! Erre kérem. Hány évtizede? Hányszor imádkoztunk, kérleltük a Jóistent, hogy az Aranycsapat után, küldjön nekünk néhány aranylábút, akik majd úgy lőnek gólt, ahogy ma a fiúk? Tudjuk, a labdabirtoklást még tanulni kell, nem kell ennyire magunkra húzni az ellenfelet. Na de ezek világsztárok. Ugye Öcsi bá’? Ezeknek ezt a győzelmet ki kellett volna rázni a kisujjukból! De amikor simán lefutjuk Sterlinget? Amikor Kane luftot rúg, amikor Southgate a pálya szélén a száját harapdálja? Tizenkétszer érnek többet mint az egész magyar csapat!

Édes istenem, micsoda este! Nyíregyházán négyszer robbant fel a Kossuth tér, szólt a Ria-Ria-Hungária és azt találgattuk este tizenegykor, a miniszterelnök nem jelenti-e be, holnapra rendkívüli munkaszüneti napot, és ezentúl nem lesz-e június 14-e nemzeti ünnep?

Öcsi bá'! Nem lesz olcsóbb a kenyér reggelre, se a benzin, de még az Euro-árfolyam sem javul majd, de valahogy, mint Sütő Andrásnak, édesanyánk könnyebb álmot ígér nekünk. Labdával, szép piros-fehér-zöld mezben.

Mi meg félálomban az Aranycsapat mellett, szépen felmondjuk a mai magyar, csupaszív válogatott vezetékneveit is.

Az angoloknak meg vigasztalódást kívánunk!

A Brewdog Elvis Juice, meg a Premier League azért még mindig a legjobb a világon…

Nagymamám konyhájában, mint makacs, kitoloncolhatatlan albérlők boldogan éltek az illatok. Hiába a rendszeres festés, hiába a rendszeres takarítás, ezek az illatok nem távoztak. A kredenc fája, az elmosott, mégis a nagy ünnepi ebédeket őrző fazekak, edények, de talán még maga a saválló, semleges eszcájgok is őriztek valamit, a szeretettel főzött nagy ebédekből.

Egyszer, sokáig álltam egy kihúzott fiók előtt és arra gondoltam, hogy ezek a régi kések, villák, kanalak mind szentek, mert hozzáértek a nagymamám, nagypapám szájához, ők voltak azok, akik minden áldott, istenadta napon ott voltak velük, szolgálták őket. És bizony ezek a kanalak, villák, kések meg is tudtak szólalni… Beszéltek, újkrumpliról, amit az újhagyma, a házi zsír, meg a szerelmetes színű paprika tett ellenállhatatlanná, a finoman panírozott rántott húsokról, és a hozzájuk felszolgált, zseniális, tejfeles uborkasalátákról.

Meg a délelésekről, amikor a mosogatóban várták, hogy megtisztuljanak és aztán az ozsonna, a vacsora idején újra, szent tisztaságban kerüljenek elő. Furcsák ezek az eszközök, amit nap mint használunk. Mert őriznek belőlünk valamit. Társíthatjuk őket, mélázhatunk valamin, amit csak mi tudunk. Kis titkokat. Emléktöredékeket. Olyanok ezek, mint a porszemek egy kabát zsebkorcában. 

Hamvas az ágyról írja, hogy az bizony külön univerzum. Ágyban születünk, ágyban halunk meg és az életünk egy harmadát ágyban töltjük. Ott álmodunk, szeretkezünk, szenvedünk… Az ágy egyszerre bölcső, a fáradtságot szivacsként magába szívó eszköz és persze ravatal is.

Egyszer megfigyeltem, milyen műgonddal készítenek ágyat maguknak a Nyíregyházi Állatpark orángutánjai. Ahogy tologatják a szalmát, ahogy körberakják rongyokkal és ahogy aztán nagyon boldogan és persze holtfáradtan belefekszenek, az százezer év ágykultúráját idézte fel bennem…

És fura dolog ez. Nagymamám kredencében többféle mintázatú kés, villa, kanál is lakott. Innen-onnan vándoroltak ide, mint az emberek Európába. És békésen éltek egymás mellett. Többségben persze a nagy Szovjetunióból jöttek. NERZS felirattal, de voltak köztük alumíniumból készültek, girbék és gurbák, leszázalékolt, veterán és fogyatékkal élő evőeszközök is, akiket én bizony gyakorta diszkrimináltam, ellentétben papóval és mamával, akik egyszerűen nem tettek különbséget az evőeszközök, akárcsak az unokák között. Egy rudi mindenkinek. Egy kóla. Egy százas.

Az én modern konyhában már minden nagyon skandináv, egyszerű, az evőeszközök ugyanolyanok és szelektálva kerülnek a fiókba. Mégis van köztük egy kanál, egy villa, meg egy süteményes kisvilla, akiket nagy becsben tartok. Csak én ismerem a történetüket. Csak én tudom, miért laknak ott a többi, design és méregdrága eszcájgok között…

Egyszer majd megírom a történetüket. Egyszer majd, amikor az evés, nyelés, emésztés nehézségeikről írok. Egyszer, amikor elindulok a szervek országútján és mindegyikről írok egy mesét. Nem csak az agyról, a szívről, hanem a gyomorról, a bélről, a májról, a vesékről… Egyébként valóban fehér, a fehér májú nők mája? 

Persze, ha orvos lennék, akkor tudnám, hogy a hiperszexualitás a máj károsodásával lehet összefüggésben, nem bomlik az ösztrogén, a szerv valóban kifehéredhet és a hölgy azt érzi, csillapíthatatlan az "étvágya" és falni kezdi a mindig is "ártatlan" férfiakat...

Jajj, de június, meg nyár van. Itt közelegnek a szabadmellű örömök, a fehér éjszakák és én a fehér májakra gondolok, meg nagy evésekre, meg arra, hogy gyönyörű sonkája nem csak a füstölőnek lehet, de egy buja nőnek is, hogy a kolbász meg nagy úr, de ha lácsú, puha, akkor az biztosan nem nyer gasztroversenyt sem…

Jól kitalálta ezt a Jóisten, hogy mi itten ebben a földi paradicsomban akár még jól is érezhetnénk magunkat. Ha éppen nem háborúznánk, ha megbecsülnénk a szerelmet, az életet, ha rádöbbennénk, ezer fontosabb dolog van a „dolgoknál”, pénznél, kivagyiságnál, hiúságnál, meg a sértettségnél.

Te! Vettem petrezselymet, meg bazsalikomot, rendszeresen öntöztem, most meg a Medárd napi özönvíz is locsolta, szépen kerekednek, cseperednek. Lesz ebből még nagy, boldog evés. Lesz még ebből délutáni szieszta; béke, szerelem, ölelés…

Figyelj! Leírom. Most nem tudok beszélni. Fájna is. Az írás olyan, mint a matek. Mértékegysége van. Üteme. Ritmusa. A jó szöveg egy számsorozat. A jó szöveget még Fibonacci is értelmezni tudná, Einstein is. Te tudtad, hogy amit a tudósok kozmológiai állandónak neveznek én simán szerelemnek fordítom? Ami él, bújni, szeretni, simogatni akar. De mennyire nem mindegy, hogy kit ölelsz, kit simítasz, kihez bújsz, kit hívsz fel az éjjel kellős közepén, hogy egyedül vagy…

Tegnap jöttem haza a világ végéről. Ott már nincs semmi. Csak egy mező, az is lekaszálva. Nincs semmi. Egy rossz fasor, aztán vége. Oda már nem megy vonat, busz. Van egy temető a közelében, egy nénikét láttam egy nagy kaspó krizantémot vitt a hóna alatt.  Még virága sem volt. Vajon lesz, aki látja, amikor virágzik? A nénike csak vitte. Arra. Valakire.

De visszafelé láttam, hogy valaki tökkel is foglalkozik. Sütőtökkel. Na oda elmennék, ahhoz a világvégi tökföldhöz, onnan hoznék neked sütőtököt. Süssük meg, de csináljunk belőle levest is. Míg sül, hallgassunk zenét és táncoljunk a konyhában. Persze, hogy majd ősszel! Most még csak vetik, ültetik. Te, hallani akarom, ahogy dobog a szíved! Hallani, ahogy egy rugóra jár az enyémmel. Onnan tudom, hogy nekem teremtettek, hogy ha nem vagy itt, pont az a rezgés hiányzik, pont az a lendület, pont az a csók, pont az az ölelés, pont az, ahogy Te fogod a kezem.

Hallani akarom a hangod, a nevetésed. Volt idő beszívták a falak még az illatod is aztán, amikor nem voltál éjjel kilehelték a szobába, olyankor úgy ébredtem, mintha mellettem aludnál. Na ezért fontosak az illatok. De mondok valamit, túl a parfümökön meg a tusfürdőkön, testpermeteken, még van egy másik világ. A nő illata. Tudom lerágott csont. De van ebben valami. A szerelemnek is van illata. Az olyan mint a bőrödé. Az ölelésnek is van illata, az meg az öledé. Látod milyen egyszerű?  

De ez a szöveg milyen rapszodikus, nincs üteme. Túl sokat akart fogni. Amado-t olvasok. Forró kakaó illatú könyv, tele vággyal, testiséggel, meg valami dél-amerikai bűbájjal. A múltkor meg újraolvastam a Buendiák Bibliáját…

Csapongok. Bort kívánok. Beszélnék. De azt most nem lehet. Csak táncolni… A tükörben, mint nagymacskának villog a szemem. Fúj a szél, belemar amibe csak tud, lebben a függöny, fújja, erőszakos, kinyitja az ajtót, ablakot… És én nézem, várom ahogy megnyílnak a lakás rései, mint apró virágok, hol pillantom meg az izgalomtól fénylő alakod…

ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok

Van egy nagy fehér nyárfa a Mák utca végén, a jégpálya mellett. Ő az utolsó a régi "entek" közül. Amikor a régiek már dacoltak a széllel, ő még csak kisfiú volt. Nem is tudom, hogyan maradhatott meg. A nagy konyhaablakból láthatom. Évek óta. Ahogy dacol a nyári viharral, ahogy tavasszal óvatosan rügyezik, ahogy ősszel napról napra sárgul és ahogy télen a hóesésben szerelmes rigókról álmodik.

Amikor a Media és az Obi megvette ezt a területet, hatalmas fehér nyarak és eget karcoló jegenyék nőttek erre. Ők volt Nyíregyháza felhőkarcolói, ezek a sudár és terebélyes élő szövetek, amelyek csövek és gépészet nélkül pumpálták 30-40 méter magasba, az éltető nedveket. És lombjaik között Krúdy történetei susogtak. Még emlékszem rájuk. Emlékszem a futballpályára, amit visszahódított a természet, hogy aztán a nyárfák írmagját a fogyasztói társadalom technokrata, láncfűrészes világa tüntesse el.

A múltkor láttam egy fotót a nyíregyházi Kossuth utcáról. A nyolcvanas(?) évek elejéről. Egy bácsika egy tehenet vezetett át az úton. Száron. Hogy hová vitte, már titok. Csak a fotó őrzi az anakronisztikus jelenetet.

Sokat gondolok erre. Hogy milyen szappanbuborék a volt. A múlt. Milyen szappanbuborék a kérdés; emlékszel?

Emlékszünk. Mire is? Ki látott engem? Ki látott téged? Ki látott minket? Pedig az éjszakáink szebbek voltak, mint a világ nappalai.

És tudod furcsa dolog ez. Törölhetsz, égethetsz, sóval bevethetsz. De ami igaz volt, az visszajön. Az visszatér. Az semmit sem változik. Nem kopik, nem fakul. Az él, lüktet, felszakad. Saját legendát gyárt. A tiédet.

És tudod, amikor eljutsz odáig, hogy a múlt nem fanyar, de még csak nem is sötét csokoládé, hanem isteni ajándék, akkor egyszer csak odaülhetsz a Teremtő mellé, akkor benne leszel az égi kórusban, akkor egyszer csak megérted, hogy nem állandónak, hanem múlandónak, nem örökkévalónak, hanem percnek, sóhajnak, egyetlen villanásnak, dobbanásnak születtünk. Olyanok vagyunk, mint a gyors rádiókitörések. Kurták, furcsák, érthetetlenek. Magnetárok pillanaténeke.

Mondd, ha egyetlen hang leszek az ábécédből, melyik leszek? Alfa? Omega? Vagy az, amit mindig felejtesz?

Május van. Írom a perceit a nagy könyvbe. Nézem a fehér nyárfát a jégpálya mellett. Galamb száll rá. Szél simogatja. Kávét iszom. Bolondságokat dúdolok. Egy énekes rigó néz fel rám a fűből. Áldott aki erre a világra született.