A tegnapi sárban, esőben indult el. Az áldás úgy védte, mint egy jó kabát. Rendre megsajnálta a szamarat. Leszállt róla, száron vezette. Éhesek voltak. A szamár jobban. Az ember néha olyan hangosan rágja a gondolatot, hogy nem hallatszik a gyomra korgása. Még nem is sejtette, hogy a lábát húzó sárban, az atya szeretete marasztalta.

„Nem kell végigmenned! Nem kell fellépni a világ színpadára! Elég, ha eljátszunk a gondolattal!” – recsegett benne egy üzenet korábbi foszlánya.

Konokul dolgozott benne a szeretet, ha nem csinálja végig, akkor nem is volt értelme az útnak. Milyen kevés, hogy önmagát menthetné. A többiek, az örökösen gyengék, a mindig sírók, a mindig hajlongók sorsa pedig legyen az atya gondja?

A fiú lehetne hetyke, tékozló, mittörődöm is. A fiú nem kérte, hogy legyen… Csak lett…

Aztán szaporázni kezdte a lépteit. Vitte a szándék, az akarat, a szeretet. Nem eshet örökké, ezt jól tudta. Holnap talán felderül a nap…

A Kedron patak zavarosan fortyogott az út mellett. Az apostolok kerítettek szállást. A vendéglátó ingeket terített elé a sárba. Rázta a fejét, meghatódott, mosolygott…

- Nem vagyok én király… – mondta csendesen…

-Áldott, aki az úr nevében jő!- szólt a férfi és a vendég szorosan megölelte. -Köszönöm!

Későn feküdt. Sokáig beszélgettek. Ahogy letette a fejét megjött a simogató álom. Látta, hogy felderül az ég. Az Aranykapun innen és túl pedig ezrek kiáltják; „- Áldott, aki az Úr nevében jön!” És virágokat dobálnak felé, ruhákkal borítják az útját.

- Király! Király! Messiás! Mi urunk! Hozsánna! – kiáltja a tömeg és szíve mint egy ázott kismadár a meleg tenyérben magához tért, megmelegedett…

- Innen már csak egy apró lépés a kereszt… – gondolta magában és megnyugodott, szelíd mosollyal nyugtázta a köszöntéseket és minden feléje nyújtott gyermeket megsimogatott…