Attiloid. Így írta nekem vagy 20 éve valaki. Hogy ő Attiloid. Mint imádságot olvassa verseit és azzal tölti az időt, hogy amennyit csak bír kívülről is megtanulja. A memoriter furcsa hatással bír az emberre. A nyáron késő délután, amikor a fények megsárgulnak és lecsorognak a házfalakon, akkor valahogy a fájdalom is eszünkbe jut, ha Dunánál állunk várjuk, hogy elúszon a dinnyehéj, megtanultuk, hogy az ember egyedüli példány, és az angyalnak olykor megesik, hogy üszkös Budapestre kell mennie. Minden hús sütésekor mormogom, ahol én fekszem, az az ágyad…

A csókok íze számban nem lehet más, mint méz és áfonya, hogy néha szoktatni kell a szívünk a csendhez, fogaidon tündér a nevetés, hogy a szerelemnek rejtett a csillagrendszere és nem vagy enyém, míg magadé vagy...

És persze most jól összekevertem József Attilát, Radnóitval, meg Lőrinccel, vettem csipetnyi Kosztolányit és Márait is. De szívem szerint most ideírnám az összes Ady verset, egymásra rá, mint ahogy Esterházy Péter egyetlen lapra írta az Iskola a határont…

Összekevertem, mert bár József Attila születésnapját ünnepeljük, de ilyenkor egyszerre gondolunk csodaszépre, halálra és nőre.

Magyarul szavalunk, magyarul mormolunk, magyarul álmodunk rímekben…

és hogy végül hazabeszéljek, álljon itt Váci is…hiszen az ő szőke városában írtam ma ezeket a sorokat:

Újra kell kezdeni mindent,

- minden szót újra kimondani.

Újra kezdeni minden ölelést,

- minden szerelmet újra kibontani.

Újra kezdeni minden művet és minden életet,

- kezünket mindenkinek újra odanyújtani.