VVP nagyon rossz szájízzel ébredt fel. Az odvas fogán kívül, a szíve is vacakolni kezdett. És úgy ébredt meg, mint ahogy egy fuldokoló jut egyszeriben levegőhöz, felszínre ér és most nagyot harap az éltető oxigénből…

Azt álmodta, hogy testvér testvért gyilkolt, hogy sokezer Káin indult el az Ábelek ellen, hogy a közelgő feltámadás helyett a halál taroljon, a halál lovagoljon és hátborzongatóan kacagjon a földig rombolt falvak, városok romjai között.

Meg azt álmodta, hogy tüskés bogár lett, amely még tegnap élő, lélegző emberi testekből gyúr magának galacsint és tolja, gurítja maga előtt, csáprágók helyett kiélezett, pengeszerű acélfogakkal vicsorogva… Aztán meg az anyja is megjelent neki, aki annak idején is napokig sírt, amikor kiderült a kis szőke Vologya KGB-s lett. - Mondtam neked kisfiam, Dimus, hogy javulj meg... Nagyon megromlottál... Állt előtte az anyja mint egy zokogó angyal, szomorúan, de megfiatalodva, hófehérben.

- Elrontottam – kesergett az aranykeretes ágya szélén VVP és még mindig zihált a tüdeje. Telefonján a lányától kapott üzenet villogott… - Mindent… A „всемогущий бог” irgalmazzon nekem… Nem kellett volna azt a Bosch albumot annyit nézegetni…

Elővette a csordultig töltött okostelefont, de nem a lányát hívta, hanem a hadseregtábornokot.

- Valerij Vasziljevics! Az Isten bocsásson meg nekünk… Miért nem szólt már az elején? – kérdezte a félelemtől lihegő katonát.

- Mert az nem lett volna…. férfias… - válaszolta a katona, akinek a hangja most el-elcsuklott.

- Igaz… Igaz… Az nem lett volna…. Férfias…- Igazolta az elhangzottakat, tőle szokatlan módon, egy kissé elbizonytalanodva VVP. – Az nem lett volna férfias… - ismételte meg olyan bolondosan. - Na de most Valerij Vasziljevics szépen hazamegy mindenki. Érti? Mindenki! Szépen hazamegy!

- De… Most, amikor már…

- Csak semmi de! – lett hirtelen ellentmondást nem tűrő hangja. – Mindenki hazamegy és megnyugszik. – Én pedig ma egész nap telefonálni fogok. Vagy valami olyasmi... Jut eszembe! Magának megvan annak a szigorú, villogó szemű pópának a száma?

- Szükségtelen! – vágta rá a katona. – Húsz perc múlva odavisszük! – szavai mint a kalapács minden szó végén lesújtottak.

- Csak lassan! Valerij Vasziljevics! Csak lassan! És szép autó menjen érte! És kérem; kérjék, ne kötelezzék… Rendben? – azzal kinyomta a telefont. Valahonnan a távolból a Dires Straits egyik régi dala szólalt meg. – Ezt hogy szeretem! - és egy ezüst kupica Russian Standard vodkát töltött, hogy kiöblítse az álomtól is rosszízű száját…