… Nyugati a zene, de keletre tart
És nem állja útját se tenger, se part
Persze nem biztos, hogy jót tesz neked
Ha kiszolgálják az ízlésedet…

Haverom kérdezi, hogy olvasom-e a székesfővárosi, ellenzékben edződött, nem ritkán rózsadombi villákban nevelkedett, egy napra vidékre költözött szavazatszámlálók letaglózó, életszagú, őszinte, vallomásszerű, és döbbenetes beszámolóit?

Haverom kérdezi, hogy elrévedeztem-e  - a Hortobágy poétájaként -, a sok budai Gautama Sziddhártha sorain, akik úgy tűnik először találkoznak a pallérozatlan, kaviárt és halvillát nem ismerő, esténként csöndes, pogány énekeket daloló móriczi, esetleg csehovi (ős)emberek világával?

Haverom kérdezi, hogy érzem-e ezeken a beszámolókon azt, hogy rég nem olvasunk Adyt, Szabó Pált, Németh Lászlót, Ilyés Gyulát, Kodolányit, Sinka Istvánt? Meg, hogy távol került tőlünk az a József Attila, akinek a születésnapja ’64 óta a Magyar Költészet Napja is, és akkor hol vagyunk Nagy László színvidéki és mitologikus világképétől…

Haverom kérdezi, hogy tudják-e ezek az emberek, hogy az Allegro Barbaro az nem egy pesti szórakozóhely és még csak nem is egy Jancsó film, legalább is eredetileg?

Hogy a penészleki kis kece lányom, már a legújabb divat szerint öltözik, a netről rendeli a cuccait és minimum a Debreceni Egyetemre jár, amiről ott fent a cinikus és nagyképű hegyek között csak azt tudják, hogy a véres kezű Putyin-vezérnek is díszdoktori címet adományoztak. Mást nem tudnak.

Haverom kérdezi, hogy ezek az emberek soha nem beszélgetnek azzal a számtalan vidékivel, akik reggelente, akik többek között a Nádor, Báthory, Zoltán és a Bem utcát koptatják reggel és este, mert valamelyik minisztériumban dolgoznak?

Haverom kérdezi, hogy legalább a fóti piacon jártak-e ezek az emberek? Vagy megelégednek azzal, hogy a vidék az a Balaton; BAH-csomópont-Siófok, esetleg Füred közötti viszonylat, nyáron, uborkaszezonban?

Haverom kérdezi, hogy mikor ástunk ekkora árkot vidék és főváros közé? Miért van az, hogy oda mindenki „felefelé” megy, ide meg mindenki lefelé jön? Hogy a vidékinek illik pontosnak lenni, ha felfelé megy, aki pedig lefelé jön, arra illik várni, mert ugye a fránya közlekedés, meg a távolság?

Haverom kérdezi, hogy érzem-e "a mindent jobban tudunk", "a mindent jobban értünk", "a mindent és mindenkit lesajnálunk" elfántcsonttorony-szagú döbbenetét? (Ez egy emberes képzavar, katakrézis, a döbbenetnek nincs szaga, csak a félelemnek? Az meg fortélyos?)

Jut eszembe, édesapám, aki éppenséggel Pesten és Budán szocializálódott, és mindig szuperlatívuszokban beszélt a fővárosról, hogy ott (szerinte) mindig, mindent jobban tudnak! És szerinte illik tudnom, hogy az Attila utca lejtésszöge mennyi is, vagy illik tudnom, hogy a Ménesi út meg Bibó neve, hogyan forrott össze…

De most ő sem érti Budapestet.

Nem mellékzöngeként: A nagyon vidéki, Cigándon született, Nyírbátorban nevelkedett, amerikai rokonoktól kapott hacukában első áldozó apám, aki egyébként a forgácsolás félistene, amikor értelmes emberekkel találkozott, rendre az Ajtamtov-tesztet húzta elő a zsebéből; „Tetszett olvasni a Versenyló halálát?” – tette fel az ultimét kvessönt és ha igen volt a válasz, megnyugodott; értelmes emberre lelt… De hát Gülszári is csak egy vidéki ló… Csak ott érzi majd magát szabadnak, a végtelennek tűnő rónákon...

Haverom kérdezi, hogy egyébként vasárnap után, akkor most már mindenki ért mindenkit? Aki egy napra ment fel Pestre és utazott már a négyes metróval, az is, azt, aki egy napra lett vidéken szavazatszámláló?

Értjük már a magyar átkot, meg a Csörsz-árkot, ami a vidék és a főváros között húzódik? A limest, ami cezúra a barbarizmus (értsd: Orbánra szavazók), és a „rendezett univerzum, a fővárosi értelmiségiek birodalma” (értsd: nem Orbánra szavazók) között húzódik, olyan 150, vagy még annál is több éve?

Vasárnap számomra az derült ki, hogy a vidékiek realisták, a fővárosiak meg egy másik univerzumban élő álmodozók. Persze azon lehet mélázni, hogy a fene nagy realizmus, nem Stockholm-szindróma-e?

Arról lehet hőbörögve beszélni, hogy majd külföldről, Brüsszelből, Washingtonból, újabban Kijevből kiabálva kell-e a budai vár falait döntögetni? De valóban kell-e? Megéri-e? Magunkat büntetni? Elárulni? Idegenek magyarázni, festeni, amit itt mi vidék és főváros között sem értünk???

Haverom kérdezi, hogy nem kellett volna, nem kellene-e még most is többet beszélgetni? Nem csupán a disznóvágásra, esetleg a disznótorra érkezni? Hanem ott lenni, amikor a malacból süldő lesz, ott lenni, amikor éhségében a vajút lökdösi? Újra magunkra, egymásra találni? Kérdezi, hogy miért kell most a vidék realizmusát, félelmeit köpködni, gyalázni?

Azt mondják a halál pillanatában nincs ateista… Meg a zuhanó repülőgépen sem… Kell lenni egy pontnak, egy traumának, amikor megértjük egymást, amikor elfogadjuk a kompország kényszerpályáit, hogy tűnhet bármilyen rózsaszínnek az álom és a valóság nagyon messze lakik egymástól.

Aztán, hogy a végén, ki, kit nevel meg, az majd elválik.

Marad a kedvenc mondatom: táncolni kell, a zene majd csak megjön valahonnan…