Ma végérvényesen benőtt a fejem lágya. És ma megpillantottam édesapám és a fia közötti különbséget. Apám félisten. Ő minimum nemzetben, társadalomban, világban gondolkodik. Én pedig még mindig csak az egyénben, lélekben, meg megváltásban… Apám az egész emberiségnek akar új távlatokat, hitet, reményt adni. Én megelégednék annyival is, ha a saját megváltásom összejönne. Mondom benőtt a fejem lágya, mert nem egy bolygóban, milliárdokban gondolkodom, hanem azon, hogy akik találkoznak velem, akik látnak, hallanak azoknak tudjak támasz, bölcs tanácsadó és igaz barát lenni… Nem tudok többre vállalkozni. Nem megy. Ez is meghaladja talán az erőmet… Gondolok rád, te 2019… Gondolok rád. Nem szeretlek. Pedig. Nem szeretlek. Pedig. Gyűlöllek. Pedig. Néhány percig voltál kegyes. Percekig tartott ez az év. Percekig voltál nekem év. A többi… Aztán sajnállak is…. sajnálom magam benned. De tanítottál. Egyfolytában. Hogy legyek ember. Hogyan éljen túl a magam, hogy legyek egyedül is remek társaságban, hogy legyek meg kincsek nélkül. És tudod mit? A gőgöt és a kevélységet operáltad ki belőlem. Mert lehet bármid, lehetsz bárki, ha nincs veled a szíved szottya, ha csak sikeres vagy, ha csak menő, ha csak díjazott, akkor semmi vagy. Akkor senki vagy, akkor nem vagy több az utcán kószáló, torzó-embereknél. Nem vagy több a magányos hidrogénatomoknál, a légüres térnél, az űr hidegénél. Nem vagy több az eldobott csikknél, az üres szobánál, az elhervadt csokornál. Nem vagy több egy keserű köpésnél... Ha nincs, aki azt mondja neked; szeretlek…Ha nincs, aki azt mondja, apa. Ha nincs aki, rád nyissa az ajtót, aki egyébként még a csempe fúgáját is gyökérkefével pucolná, aki főzne, akit úgy ölelne, mintha ő lenne az egyetlen egy lakatlan szigeten, akkor semmi és senki marad és semmi vagy... Ez az év kiművelt, kitanított, a vállalt magány legmívesebb tudományával ajándékozott meg. És most karácsony után nem marad más, mint lassan hümmögni és bízni abban, hogy az Isten tudja, mit szándékozik tenni velem…

Bízni… Hinni. Remélni. És szeretni. Végtelenül, akkor is, ha minden veszni látszik…

Nézem a velem egyidős Tomoo Kimura, Michlen csillagos sushi séfet és mosolygok. Hallgatom, ahogy megszólal a L'Amour Toujours szimfónikusok(!!!) előadásában. Emlékszünk még arra, hogy tolta ezt a "himnuszt" Gigi D'Agostino, az egykori rave partik és a Love paradék ünnepelt sztárja. Most meg egy picit sziruposan, de annál inkább fennköltebben a berlini szimfonikusok valódi hangszerei és zenészei adják elő a L'Amour Toujours-t. És bízom benne, hogy a szent akarat a porból, a semmiből is utat talál magának a halhatatlanságba... 

Hallgatom Dodó Ferit, aki a Kelet-Magyarország holnapi címlapjára karácsonyi tömeget álmod meg és addig megyünk a városban, alaposan szemügyre véve a szép lányokat, míg meg nem találjuk azt a beállítást, ami a lelkének elég. Aztán rácsodálkozom Kállai Gabira, hogy addig üti a vasat, amíg nem lesz neki néhány vágókép a székesegyház belső teréből, mert másképp nem tudja elképzelni az „anyagát” az esti híradóban és akkor elmosolyodom. Elmosolyodom a szent őrülteken, akik mi vagyunk, akik úgy tiszteltjük meg a Jóistent, hogy mi apró, kicsi, tyúkszaros világunkban nem elégedünk meg az „ez vannal”, az „ennyi telettel”… Ahogy nem elégszik meg Mihálka Gyuri, Sipeki Peti sem, kiállításokat szerveznek, gyújtanak fáklyát a gyorsan sötétedő éjszakában és beleordítják ebbe a néma, hitehagyott éjszakába, hogy van még bennünk isteni szikra. Ugyanezt érzem Madarassy Gyuri barátom rettentő maximalizmusában. Ugyanezt az ihletett dühöt, ezt az istenig visszafejthető kreatív, szent energiát.

Brüsszelben egy hónapja a Brueghel kiállításon éreztem át a hajam szálától a nagylábujjam körméig ezt a döbbenetes erőt. És tudom ez az akarat, ez a bátorság, ez az isteni szándék vezetett minket az első tűzgyújtástól az atomreaktorokig. És hibáztunk és elbuktunk és öltünk, és pusztítottunk, mert előjött belőlünk az állat, a vérszagot kapott vadállat, de összességében mégis tettünk valamit, sárból, trágyából, vérből. Összességében csak a szépséget, az értelmet, a teremtést dicsőítettük. Hajtott bennünket az égi lehelet. Tettünk valamit; ha mást nem belekiáltottuk a néma, isten nélküli éjszakába, hogy még vagyunk, hiszünk, szeretünk és remélünk…

Egyáltalán nem mellékes utóirat.

És tudod mit? Azért nem hagylak most sem üzenet nélkül. Ezt imádom benned a legjobban, még akkor is ha dühtől, sértettségtől, megbántástól nem látod a csillagunkat, hogy tudom, a te fényed, szépséged, ragyogásod ezek a benned is tomboló, végtelen kreatív energiák teszik egyedivé, páratlanná és pótolhatatlanná… Szar, vén tuskó vagyok, egy újabb évet játszottam el az élet nevű kaszinóban. Úgy dobtam oda, mintha végtelen számú lenne. Pedig legfeljebb 70-80 kredit csörög a zsebemben…. Úgy dobtam oda, hogy hallják abban a nyakas, kálvinista városban is, hogy Zsolti nem félt odadobni, egy egész évet… Mert tudja… csak a győztesekre emlékszik a világ… A győztesekre, akik most körbeudvarolnak…

De azért tudd, az ilyen botcsinálta kismestereknek is jut néha egy-egy pillanat, amikor kezet fog velük az Jóisten. Amikor megveregeti a válluk és azt súgja, csak így tovább kisbarát… Csak így tovább…

Boldog karácsonyt……

I don't want to talk, about the things we've gone through…

Jó estét kedves Marcus Aurelius. Ave Ceasar! Ave tanítóm! Mintha csak tegnap mondtad volna, hogy 40 éves koráig az ember mindent megél… Hát kedves tanítóm, így vagy úgy majdnem mindent. Vagy csak hiszi, hogy a minden az belefér egy mondatba, egy életbe, egy szívdobbanásba... 

I was in your arms, thinking I belonged there…

Kedves tanítóm! Emlékszem én arra, hogy nevetve mondtad a világ tragédiája, hogy két univerzumra, férfira és nőre bomlott, hogy attól a szent minutától a kettősség olyan vadul, tombolva él benne, hogy attól egyszerre kell ujjongani és zokogni. Főként, akkor, amikor ez a fene nagy golyóbison egyszer csak ott alszik veled a lelked női fele, a világod női szubsztanciája és édesen, mélyen alszik, te pedig ránézel az órára és mézes másodpercek peregnek és arcodon a világ legelégedettebb, legvégtelenebb mosolyával, de rettegve az elvesztésétől adod vissza magad vissza az isteni öntudatlanságának.

The gods may throw a dice, their minds as cold as ice, and someone way down here, loses someone dear…

Aztán a kijózanító, ócska, szürke, irigy hétköznapok addig mesterkednek, addig mocskolódnak, míg az égben, mennyben, odafent, odaát köttetett szent szándék, a szerelem vegytiszta formája, a négy kilences nemesféme rozsdállni nem kezd, amikor beleharap a kegyetlen valóság, a hitetlenség, a düh, a harag, a közhelyek érthetetlen trágyaszaga… Amikor a kéz a bilibe ér, amikor valaki felráz a vonaton és nemcsak álmod sincs már, de ellopták a jegyed, poggyászod, csak egy darab, kiszáradt szarként pattogsz a vagon közlekedőjén…

But tell me does she kiss, like I used to kiss you? Does it feel the same, when she calls your name?

És ebben a kurva kaszinóban, mindig van egy makulátlanabb, egy fiatalabb, egy szebb, okosabb, egy gazdagabb, egy jobban játszóbb, egy sármosabb, aki képes ígérni a lánynak, aki csodák csodája lehozza neki az égről az én számról ígért csillagokat… És ülhetsz akkor tengerparton, drága színházak páholyban, ülhetsz hasított bőr ülésen egy blikkfangos autó volánja mögött, lehetsz ismert, ünnepelt, vagy megvetett, lehetsz akármi, akkor már csak veszítesz, vesztes életet élhetsz. Vert had vagy, lógó orrú, szomorú bohóc, kovászos uborka szagú akaratod a szmokingod sem kendőzi. És telik, múlik az idő, ez az irigy, ez a mocskos, ez a haszontalan, akit hiába kérlelek, hát legalább azt a néhány hónapot játszd újra… Sam…

I apologize, if it makes you feel bad, seeing me so tense, no self-confidence, but you see, the winner takes it all…

Tudod te ki vagyok? Tudod te, hogy engem Ady Endre álmodott meg? Tudod te, hogy Neruda fiának fogadott, tudod te egyáltalán, hogy éjjelente angyalok törlik a könnyem? Tudod te, hogy már az egész kurva nagy világegyetem engem tutujgatna, ha nyitva hagynám az ajtómat? Persze, hogy tudod, ahogy azt is, hogy testem penészvirág. Szívem hét lakat alatt és mint megégett dzsentri úgy tekintek bajra és sikerre.

A kimerevített, nem túl őszinte mosolyom, a hiányod és a parttalan szerelmem édes gyermeke…

So the winner takes it all, and the the loser has to fall...

Momo wusste, dass Kassiopeia in die Zukunft sehen konnte und dass sie nicht alles verstehen musste, was Meister Horas Schildkröte vorschlug. Sie ging um das Amphitheater herum zum großen Kastenwagen von Giacomos Familie und klopfte gegen die mächtige Holztür.
„Wer da?“, rief Toni, Giacomos Vater, verschlafen.
„Ich bin‘s, Momo!“, rief unsere Freundin.
„Momo, es ist spät“, klang es muffelig aus dem Kastenwagen.
Momo blickte unschlüssig zur Schildkröte.
„Wichtig“, zeigte Kassiopeias Panzer an.
„Es ist wichtig“, wiederholte Momo laut die Nachricht der Schildkröte.

(Michael Ende: Momo)

Itt a március… tavaly ilyenkor hideg, barátságtalan volt a december. Fagyott. Miközben naponta jártam Canossát Debrecenben csikorgott a világ és azóta sem engedett ki. Pedig emlékszem egy délutánra, távol délvidéken. Emlékszel? Ültünk egy káprázatos szigeten. Ott, ahol a hátunk mögött összeadták a párt. Ültünk, jéggel szürcsöltük a kólát és néztük a Jón-tengert. Aztán, mit ad Isten, két nagy mosófazék jelent meg az öbölben. Két nagy álcserepes teknős. Elcsodálkoztunk… Te is, én is. És azt éreztem, hogy magunkat látod bennük. A boldog, szerelmes teknőspárban…

Szeretem a teknősöket. Olvastad már a Momót, Endétől? Olvasd németül. Úgy jobb. Aztán gondolj a teknősökre. Vagy gondolj az időre. Vagy egyáltalán gondolj arra, aki fontos Neked…      

És lehet tagadni az írást. Lehet böjtölni szavakkal. Visszanyelni fonémákat és mint egy kartauzi megfogadni, hogy nem szól, nem beszél, nem nyilatkozik. Vagy ez már a szó-Ramadán, csak akkor beszélni, amikor lement a nap, de akkor reggelig szavalni. Az összes verset. Mi is a kedvenced? Tudom, hogy a Régimódi történetet kívülről tudod… Kálmánkát, meg a cukkerpakkert, meg azt, hogy milyen jó dolog, ha az ember már az élete elején tudja, milyen lesz a vége…

Édes istenem… Csak csöndben suttogok hozzád. Egy széles nagy, béka-mosollyal. Ma este futás közben, a szél beszélt hozzám, hozta az illatod dél felől és én úgy rohantam, mint egy gyerek. Úgy rohantam, mint aki most tudja meg; csak egy élete, csak egy szerelme lehet és már most, abban a szent minutában a bele szeretné mondani a durcás arcodba, hát mit tegyek, ha téged utalt ki nekem az égi hivatal? Mit tegyek, ha minden hibám, hülyeségem ellenére csak a törvény szerint futok utánad. Csak a törvény szerint…

És akkor ismét és ismét Kalkbrenner segít:

When it all turns wrong

There's no fault but mine

But it won't hit hard

Cause you let me shine

 And we build up castles

In the sky and in the sand

Design our own world

Ain't nobody understand

I found myself alive

In the palm of your hand

As long as we are flyin'

All this world ain't got no end…

„Te el sem tudod képzelni, milyen veszettül izgató kézbe venni egy emberi lényt, és kényedre-kedvedre gyúrni belőle egy másikat, egy egész másikat – pusztán azzal, hogy elfelejtetjük beszélni!”

Önmagad ellentéte légy, igazi antipólusa. Önszántadból. A csavar forduljon egyet. Jöjjön a lecke. Benyalod. Felejted. Jön a lecke, egyre haragosabb a tanár. Megtanulod. Felejted. Fél szavak, fél szívek, fél adag, félelem. S az ember újra megtanulja, hogy egy vágóhíd is lehet szép, ha fene mód jól sikerül a véres hurka. Persze megint más véreres szemmel bambulni szürke egek alatt. És tudom már, hogy nézni a folyót, vagy bűvölni a lefolyót között életek, szerelmek, vágyak lesznek az örvénnyé.

Ígértél nekem tengert! S tenger bajok között bólogatok, igazat szóltál, még haragudni sem tudok.

Csak ez az éjszaka ne volna. Ez a súlyos, ez a terhes, ez a csavargó, ez a tettes. Ez az éjszaka nem volna, ami idehordja az ablakom alá az összes kérdést, az összes féltést, idehozza a Görgey utca árulásszagát. Meg idehozza Békessy Béla délceg járását. Azt tudtad, hogy 37 évesen a stockholmi olimpián ezüstérmet szerzett és a magyar vívás megalapozójaként tartják számon? Hát Békessy Béla most velem vívódik, utam állja és felszólít, védjem magam…

Mi lenne az ember, ha lelke egy adag nyújtani való tészta volna? Te, itt van ez az adag nokedli, itt van bennem az összes laska, tarhonya, meg csipetke… Itt van bennem, valami szépre gyúrt, valami kézműves lélek. Van bennem valami állhatatos, valami nem lankadó, valami nem lohadó, valami buldog természetű. Van bennem valami, ami mindig felpattan, valami legyőzhetetlen, valami nagyszerű, valami, amire akkor is büszke lehetnél, ha az éjjel utolsó reményig kifosztana. Van bennem valami, amit itt hagytál, valami, ami évelő mint az erkélyre vett, csacska, élőkön is kacagó krizantémok…

„Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,

Nézd e vakondot, földet túrva lenn,

Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van,

És ember az, mi legmagasb neked.

Az ebnek is eb legfőbb ídeálja

S megtisztel, hogyha társaul fogad.

De éppen úgy, miként te őt lenézed,

És állsz felette végzete gyanánt,

Áldást vagy átkot szórva istenül rá,

Épp úgy tekintünk rátok mí alá,

A szellemország büszke részesi.”

Tekintene ránk? Mint hangyákra? Mint termeszekre, méhekre? Tegnap úgy szólított, fiam. Aztán meg sem ismert, ma meg csak annyit mond, kelj fel és járj. Mintha az olyan könnyű lenne, felkelni, belenézni az öregedő tükörbe és felvetni a fejem, mint szűz nyüvő bátor koromban. Mintha olyan könnyű lenne, Nélküled hinni, hogy ez a szent akarat, ami estére szétfolyik, szétmállik, szétpereg majd reggelre újra összeáll és a vak reménynek visszaadják a látást. Hát nézz körül ebben a semmi kis decemberben. Nézd az árva fényéket, a fák tetejére helyezett műanyag napokat, nézd az egykedvű galambokat, nézd ezt az álomnak sáros, lucskos, maszatos világot. Nézz rám. Nézz kincseimre, Lázáros, szomorú nincseimre.

Nézd, ahogy két könnyes elbizonytalanodás között el-elmosolyodok. Nézd, ahogy viccet, poént, humort gyúrok a gyulladt idegekből. Ahogy nekifutok ezerszer a nullával való szorzásnak és hallgatom az okosakat, hogy nem vesztesnek születtem, nem arra, hogy bukjak, hogy rögök és göröngyök között bukdácsolva, egy könnyes árny legyek. Hanem királynak, kegyosztónak, költőnek, hadvezérnek, büszke bércek császárának, akinek messzire hallatszik a hangja… óh, de milyen messzire: kétszer, százszor járja körbe a világot.

Te… elmesélem, vasárnap este a Kossuth téren a színpadról a reményről papoltam. Rád gondoltam és jöttek a számra, szebbnél szebb szavak és akkor ott előttem a második sorból egy cigánylány, odaköpte; jól van már, vazze… Talán senki sem hallotta, talán nem is mondta; jól van már, vazze…

És mosolyogva átadtam a színpadot… Káromkodtam és fütyörésztem…   

Aztán. Végül. Legvégén. Majd mások nevetnek, majd mások kacagnak, majd mások szeretnek. Majd mások ölelnek. Majd mások mosolyognak. Rád. Majd mások főznek, majd mások remélnek, szeretnek és hisznek. Itt és most beszakadt az univerzum. Itt és most a szingularitáson túl, már nincs semmi.  Utánam nem jöhetsz, vissza nem térhetek. A relativitás szabályról csak feltételesen... Köszi a halakat és az összes csókot. Köszönöm, hogy volt néhány jó napom. 

Kosztolányi járt a fejemben. Ahogy áll a Logodi utcai lakás ablakában és nézi a hajnalt. 50 évesen. Nézi a hajnalt és tudja, hogy nem lesz ezekből a hajnalokból már sok. És akkor kiszakad belőle a Hajnali részegség. Kiröppen belőle az őszinte hála. A hála, melyet a titkos, titokzatos Úrnak, teremtőjének rebeg. És oly elemi erővel, oly emberi büszke alázattal játszik a szépség húrjain, hogy attól hirtelen még a legapróbb lélek is elhiszi, ez az élet ajándék. Ajándék a Logodi utcai szürke házak között a festhetetlen hajnal.

Meg ajándék ez lelket is megremegtető, fogvacogtató, decemberi anticiklon és talán lehet még valaki a vonal túloldalán, akinek ajándék lesz, hogy néhány eunuch, de csodaszép betűvel több marad az internet bendőjében. Talán számít az, hogy kigurulnak a hálasorok, talán számít, mit érzel, mit érzek, talán valaki valóban jegyzi, odafent, odaát, hogy ezek a szöveget kívánó, tajtékzó, forrongó gondolatok miért követeltek maguknak helyet az élők íriszén.

Talán valaki most tényleg leírja, lemorzézza, hogy mi és leginkább ki lakik mélyen a szívemben…

Mit csináljon az ember, ha a lelke mélyen csak egy ócska ripacs. Egy teátrális majom. Aki szereti, ha egyszerre hull a hó, mutat 37 fokot a hőmérő és úgy jön fel a szivárvány az égre, mint szerelmetes éjjel a telihold. Mit csináljak, ha még mindig tetszik, ahogy Heine belemártja a legmagasabb norvég fenyőt az Etnába és úgy írja az égre; szeretlek! Mit csináljak, ha a könnyek, könyvek, mosolyok egyaránt férnek el a tenyeremben és ha most a deres, jéghideg, kulcs nélküli lakatok nem zárnának el tőlem, hát az összes szent gyertyát odatenném az ablakod alá, kupacba raknám a Hortobágy szalmabáláit és dobálnám rá a szabolcsi akácot és a romantikától csöpögő, olvadás fényében láthatnád a boldog-szomorú Pierrot-arcom. Láthatnád, hogy boldogan integetek, mert minden másodpercért hálás vagyok, és ahogy számolom a derű óráit, a boldogság napjait, szinte rikkantva nézek a jégvirágtól homályos ablakokra és megfagyott égre; akkor is, így is megérte…