Óránként 15.000 csirkét dolgoznak fel a Master-Good kisvárdai üzemében. Erre a világon jelenleg, csak három üzem képes. Egy kedves ismerősöm, aki igazán bátor a csirkenyak elnyisszantásában, majd gyakorlott a feldolgozásában, most csak annyit mondana; aaaaa… De ez a történet most nem a sárközi, házi jércékről szól, hanem egy másik család csirkéiről...

A történet kezdődhetne Békéscsabán, Derecskén, vagy éppen Kisvárdán. Mert az idősebb Bárány László Békéscsabán született, Derecskén nőtt fel, de a vállalkozása Kisvárdádhoz köti. Már a nagyapja is csirketenyésztéssel foglalkozott, ahogy aztán az édesapja is. Bárány úr a munkahelye, a kisvárdai Baromi-Coop privatizációja után a rendszerváltás utáni Magyarországon úgy döntött, azzal kíván foglalkozni amihez ért. Vállalkozni kezdett és maradt a csirketenyésztésnél. Sokat mesélhetne egy brümmögő Barkas az indulásról. Már akkor sem kicsiben gondolkodott meg az a heti 10-15 ezer csirkét keltetett és értékesített, ez alapozta meg a 21. leggazdagabb magyar mesés vagyonát.

A történet ettől fogva egy nagyszerű, kitartó és nagyot álmodni merő emberről, és a vállalkozással együtt felnövő fiairól szól. Tény, hogy a legfrissebb adatok szerint Bárány László 2019-ben 19 milliárd forinttal növelte meg a vagyonát és ezzel az irigylésre méltó summával óvatos becslések szerint is 60 milliárd forint értékűre nőtt a tulajdonában lévő vállalkozások értéke. (link) Laci bácsit ismerve, rögtön megjegyezné, hogy ez az összeg a nem az övé, hanem a család vagyona és a saját munkája mellett, ebből mindenki kivette a részét, és abban is biztos vagyok, hogy hosszasan sorolná azoknak a munkatársaknak a nevét, akik nélkül ez a sztori nem lenne kerek. Mert a sajtó ugyan baromfi-királyoknak hívja őket, pedig lelkükben valódi bárányok. És nomen est omen még a közvetlen kollégák, munkatársak is kedves embernek ismerik őket, de azt is tudják, hogy nagyon értenek a szakmájukhoz, szigorúak, konzekvensek, egyszerűen csak tudják mit akarnak.

Bárányék Debrecenben élnek. Laci bácsi itt végezte a középiskolát és az egyetemet is. A cívis városban talált tár a szerelem és ragaszkodik a településhez. A vállalkozása, a "csirkéi" azonban Szabolcshoz kötik. Kisvárda mellett több településen is jelen vannak, hiszen maguk nevelik, keltetik az aprójószágot, amely aztán feldolgozóba, majd a boltok polcaira kerül. Gyorséttermek, élelmiszerláncok beszállítói, termékeik nemcsak itthon, a nyugati, sőt a keleti piacokon is megtalálhatók. A titkos  KFC-panírban a nyíregyházi KFC étteremben, -  tudomásom szerint - például  Kisvárdán feldolgozott csirke forog, de ami biztos, hogy a Master-Good a beszállítója a magyar McDonald's éttermeknek, a Tesco áruházláncnak, a SPARoknak és vásárlóik között megtalálható az ALDI és a LIDL is.  (link)

Bárányékat úgy ismerem, mint komoly nagy víziókkal rendelkező családot. Nyughatatlanok és az alapos szakmai tudás, az évtizedek alatt felhalmozott tapasztalat arra készteti őket, hogy merjenek előre lépni. Újságíróként többször tudósítottam a kisvárdai üzem kapacitásbővítéséről. Többször öltöztem be és sétáltam végig a sorok között, ami ugyan nem vegáknak és érzékeny lelkűeknek való, de egy biztos, hogy a technológia csúcsa. 2004-ben talán maguk sem gondolták, hogy idáig lehet eljutni. Összeomlott a Hajdú-Bét, sok-sok vállalkozó, termelő jutott csődbe, ők pedig azzal szembesültek, hogy megvehetik a kisvárdai feldolgozó üzemet, meg egy sor baromfitelepet… Innen indultak és jutottak el odáig, hogy manapság a fagyasztott termékeiket Londontól Moszkváig számos multi árulja, mert övék mostanra Európa legnagyobb feldolgozó üzeme és a magyar piac 40%-át is birtokolják.

A Forbes arról ír, hogy a hatalmas sikerek után most újabb nagy dobást vitt véghez a Bárány család. Nem elég, hogy 43 országba exportálnak és Vietnamban is gyárat nyitottak, sikerült megvásárolniuk a sárvári Sága Zrt.-t is. (link) A Sága 2003 óta angol kézben volt, jóllehet az egyik legrégebbi magyar húsipari cég. Ők gyártják a népszerű Füstlit, a Royal selyemsonkát, na meg talán ez a cég jegyzi a legehetőbb fagyasztott mini kijevit is. (link) Közben az is kiderült, hogy a SÁGÁért több mint 30 milliárd forintot fizettek. A vásárlást pedig a kormányzat 15 milliárd forinttal támogatta. 

Hogy miért érte meg a milliárdos adásvétel? A baromfi ágazat számai beszédesek. Tavaly Magyarországon a baromfihús exportja 23 százalékkal 81 ezer tonnára emelkedett ezen belül a csirkehús kivitele 42 százalékkal csaknem 49 ezer tonnára nőtt. Az Európai Bizottság 2019 júliusában megjelent rövid távú előrejelzése szerint, az Európai Unió baromfihús-termelése 2020-ra elérheti a 15,8 millió tonnát. Erre pedig szükség is van, mert az unióban az egy főre jutó baromfihús-fogyasztás az elmúlt tíz évben csaknem 22 százalékkal 24,8 kilogrammra emelkedett és 2019-ben elérte a 25,4 kilogrammot. (link)

Szóval a csirkehúsban még nagy lehetőség van és Bárányék azt is tudják, a nyers húsnál még nagyobb haszonnal lehet árusítani a feldolgozott termékeket. A sertéshús előállítást veszélyeztető afrikai sertéspestis is a csirkések kezére játszik. Ám nekik is meg van a saját keresztjük, ez pedig a madárinfluenza, ami ezekben a napokban Lengyelország és Szlovákia után Magyarországon is megjelent. (link)

Amikor legutóbb erről kérdeztem Bárány Lászlót, akkor annyit válaszolt, hogy az ő csirkéik zárt helyen nevelkednek, a belőlük készült hús és feldolgozott termékek zárt láncon keresztül jutnak el a fogyasztókhoz, így úgy véli ezen a problémán is túl fognak lépni.

Sokan még hallgatni sem szeretik a német nyelvet. A zöngétlen mássalhangzók serege, olyan katonásan, mereven és nyersen teszi hallhatóvá a gondolatot. Ha igaz, hogy a germánokat annak idején némának gondoltok és ezért adtuk nekik a német nevet, akkor ebben talán az is közrejátszott, hogy őseink a beszédben korlátozott emberek artikulátlan próbálkozásaihoz hasonlította a germánok nyelveit. Pedig mennyire más lehetett a szászok, gótok, az alemannok, vagy éppen a longobárdok nyelve. A német logikus nyelv és valóban furcsán hangzik a magyar gyermekesen eszperente szeretlekje mellett a német „ih(j)líbedih”-je. A német logikus nyelv, hogy szép-e az meg ízlés kérdése. Ám egy biztos egy Heine, egy Rilke vers nekem németül az igazi. Mert hiába fordítottuk le például a Rilke Őszi napját, vagy Párducát, a két nyelv távolsága miatt lehetetlen visszaadni azok mélységét és valódi értelmét. Ott már nemcsak érteni, érezni is kell. És érezni németül nagyon lehet. Filozofikus mélységekben, pokoli mélységekben, szerelmesen, logikusan, eszeveszetten, vagy éppen mennyeien, de érezni nagyon lehet németül. Tessenek csak a Bachra vagy éppen a bécsi klasszicistákra, Wagnerra, Straussra gondolni…

Ezért van, hogy időről időre megragad bennem egy német nyelvű dal, mint Selig Ohne Dich-je, vagy éppen Lotte Auf das, was da noch kommt zenéje…  

Zurück in den Süden und langsamer leben
Mehr Zeit für die Liebe, mal seh'n, was da geht
Und wenn ich da nicht ankomm', bin ich zumindest aufm Weg

..Mint egy gyöngy az foga,

Tiszta mézzel foly ő édes szava….

Bálint bátyám! Fergeteg havába léptünk és a tegnapi ónos eső után, mámma derűs éggel ajándékozott meg minket a Jóisten. Vannak az a szerencsésen kegyelmi napok, amikor a hűvös szellők, meg a légben kavargó por, korom, füst ellenére is tavasz lesz a szívekben. Okom nincs rá. Délibábos nézetek ezek. Ahogy az ember szíve, lelke, meg a vér az erekben egyszer csak fütyülni kezd. Hitelre vettem a tavaszt. Drága pénzt fizetek majd érte, ha jövő héten a pára, a köd és a rokkant, mozgásképtelen, ótvaros levegő majd ránk ül és a szürkeség szivárog be az összes ablakrésen, kulcslyukon…

Meg kell élni a pillanatot, Bálint Bátyám! Meg kell élni a ragyogást, bepólyálni, gyolcsba öltöztetni. Tudja, egyszer a déli tengereken hajóskapitány voltam. Egyetlen utasom volt. Egy angyal. Egy igazi angyal, aki úgy tudott nevetni, hogy a szemközti sziget, hófehér sziklái szétsugározták az egész Jón-tengeren. Azon a nyáron szebbek és ízletesebbek voltak a halak, zamatosabbak a kagylók és a tintahalak divatos színeket eregetve menekültek a ragadozók elől.  Jajj, Bálint bátyám! Tudja én akkor kimerítettem az életemre kapott boldogságcsomagot. Ki én. Eljátszottam, egyetlen napra feltettem és most lógó orral nézhetem, hogy mások jobban osztották be a kincsüket.

És most tudja, nem maradt más, minthogy ebből a keserű jelenből erényt kovácsoljak, hogy újból elhiggyem, lehetek még kapitány, lehetek még büszke madár, lehetek még imádság egy meggypiros ajakon, lehetek még vágy, álom és talán még dalba foglalt kandúr is…

Akkor most úgy csalogatnám ki a boldogságot a csigaházból, mint gyermek, hogy jöjjön ki ég a háza ideki és kapna tejet, vajjal, kapna spagettit rózsaszínbe forduló rákocskával, venném zsákszámra a rudit és ölelném, ölelném az én egyetlen, elveszettnek hitt, de megtalált boldogságom…

De bátyám! A harcos nem könyörög, a harcos nem álmodozik. A harcos nem hullat könnyeket. Csak veszi a kardját, suhint és kettészeli a januárt, kettévágja a tavaszt, nyarat és a szerelmet fogva tartó évessé nőtt, keserves telet…   

"Leise flehen meine Lieder.."

S élnek bennünk dalok mélyen, tíz vagy százezer év mélyen. Élnek bennünk dalok, melyeket egy rég volt édesanya dúdolt a gyermekének. Szorította magához az apró testet és szeretetét egy apró dallamba formálta. S él bennem egy mondat, egy szó, egy lehelet. S nézem a Holdat. Ha felnéznél az égre, Te is láthatod. Csillagok alatt a test, a lélek és ez a megtaposott, izgága, lázongó, nyughatatlan szív.

Te, itt a tenyeremben a kék madár! Tudod, hogy hívják? Akarat, erő, álom. Nevezed, ahogy akarod. Mindre hallgat. Csinálok a januárból júliust!!! Nagy mágus vagyok... Levelet varázsolok a fákra, fréziát, meg szellőrózsát az ablakod alá…

Te! Már belekezdtem főzni. Még mindig éhes vagy? Bontok bort. Fehéret. Meg vöröset is. Ünnep lett. Bontok szívet, meg kinyitom az összes ablakot. Ne félj a nyár ugrik be, nem a fagyott éjjel. Hallani akarom a rigókat! Hallani akarom ezeket a betyár rigókat, akik még a megrészegülteknél is jobban fújják az éjszakát…

Lezuhanyzom. Felveszek egy öltönyt. Felöltözöm vőlegénynek… Jajj, dehogy vőfélynek! Unom már. Annyi könnyet láttam már, annyi ölelést, annyi gratulációt… Annyi önfeledt násznépet és én kellő távolságból, edzve magam a dalhoz ideig-óráig részt vállaltam a dalban, táncban, könnyekben… Ideig-óráig. Stranger in the night... 

Csak tudod, ha már könnyekről van szó, azok ne a fájdalom, hanem végre, egyszer a boldogság könnyei legyenek…

Egyszer ültem egy templomban vízkeresztkor. Csak ültem ott szugeráltam a szentelt vízzel teli műanyag dézsát. És mit ad isten, leült mellém egy angyal. Azt mondta, jött utánam. Soha senki nem jött még utánam templomba. Ő jött. Akkor értettem meg, hogy ő az őrangyalom… A kisangyalom… Aztán megbolondultam. Megvesztem, mint a kutya. Elment. Másra vigyázni. Rám nem kell. Csalánba nem üt a ménkű - mondta és mutatta, amikor átölelt, hát tiszta vöröses kiütés lesz tőlem. Bántom. Fáj neki. Aztán magam maradtam. Azóta nincs már mérgem. Árva csalán vagyok. Csak nézem a sütőt, hátha kisül belőle valami, meg szugerálom a Bibliát. Ebben a fene nagy csöndben, csengetne már az az őrangyal.

Mellékzönge: sose voltam jó. Sose voltam tökéletes. Csak a vágyaim, csak a fene nagy bátori álmaim. Sose voltam semmi, csak egy történet, egy összehazudott történet. Sose voltam az, akinek mondtam magam, csak egy kisfiú, aki nagyot mert álmodni. Angyallal, kisangyallal, meg sok kis angyallal, körbe-körbe…

Fújja el már valaki ezeket a fellegeket… Látni szeretném a  csillagokat újra ragyogni…  

Kesznyéten határában ott kanyarog a Sajó, a Takta patak, meg közel a szőke Tisza is. Sok a nád, a mocsár, meg a dzsindzsás. Na ezért bolondul a vaddisznó! Nem állhatja a nyílt területeket, tudja az lehet a veszte, ha fedezék nélkül kóborol. Pedig a vaddisznó szeret bóklászni. Egy éjjel 25-30 kilométer meg sem kottyan neki. Ha megszimatolja, hogy valahol van még egy kis tengeri, uccu megy utána. Aztán falja, ropogtatja.  

- A vaddisznónak nagy esze van! – teszi hozzá Nacsa Balázs, a Szikra Vadásztársaság elnöke. Egyik évben felütötte a fejét a kesznyéteni nádasban az aranysakál. Többen is jöttek. Talán hárman. Éhesek voltak. Az itteni kocákat kóstolgatták volna, de azok nagy falatnak bizonyultak. Meg igazából a malacokra fájt a foguk. A sakál ravasz, mint a róka. Egyikük elterelte egy megellett koca figyelmét, a másik kettő meg elkapdosta a malacokat… A következő évben azonban már nem jártak szerencsével. Megtanulták a fájdalmas leckét a kocák, taktikát váltottak. Összeálltak. Négyen-öten, amelyiknek malaca volt. Olyan kis óvodafélét alkottak. Most már jöhetett a sakál! Hiába próbálták elterelni a disznók figyelmét, ráfaragtak. A röffencsek megóvták a malacokat. Mondom, nagy eszük van. Az is tapasztalat, hogy ha elhull közülük egy, mert elviszi valami nyavalya, most éppen a sertéspestis, akkor egyszerűen tovább állnak. Mintha tudnák, éreznék, hogy nekik ott nincs tovább dolguk, mentik az irhájuk. A pestis cefet. Ha megfertőződik a vaddisznó három-négy napon belül elhull az állat. Vérzik a füle, hasa, combja, lázasan, bágyadtan kóborol míg el nem pusztul. Ellenszer, vakcina nincs. Tehetetlenül nézzük, ahogy belehalnak. Ezért kell most lőni őket. Gyérítjük az állományt. Akkor kisebb az esély, hogy megfertőződjenek. A beteg állat ugyanis szórja a kórt; vizelettel, ürülékkel, az összes testnedvével. Azt mondják, hogy évekkel korábban elhullott jószág maradványaiból, csontjából is kimutatták a pestist. Mindennek ellenáll. Úgy tudjuk, hogy a kullancsok terjesztik, ezért nem is tudunk ellene mit tenni. Abban reménykedünk, hogy a természet megoldja, hogy kialakul egy olyan állomány, amelyik rezisztensé válik. De csak reménykedünk. A svédek 20 éve küzdenek az afrikai sertéspestissel, egyelőre mindhiába. Ráadásul nemcsak a vaddisznókra veszélyes, a házi sertésre nézve is halálos… - a vadász elhallgat, szeméhez emeli a távcsövét és nagyokat hümmög hozzá…

Az afrikai sertéspestis az elmúlt években jelent meg Közép-Kelet-Európában. A vírus 2007-ben még távol a Kárpát-medencétől, Grúziában tarolt, azonban az elmúlt évek alatt egyre közelebb és közelebb került az országhoz.  A vaddisznók és részben a fertőzött házisertések, valamint belőlük származó élelmiszerek, élelmiszerhulladékok, valamint az állat- és takarmányszállító járművek közvetítésével a betegség átterjedt a Kaukázus térségének többi országára, továbbá Oroszországra, Ukrajnára és Fehéroroszországra is. Az Európai Unió tagállamai közül 2014-ben Litvániában és Lengyelországban mutatták ki a betegséget elhullott vaddisznókban.

(A térkép azt mutatja, hogy október 1-ig, hol találtak a vadászok sertéspestisben elhullott vaddisznót és mely területeket érint már az országban a betegség...)

A sertéspestis 2018 óta az országban is problémát okoz. Főként a keleti megyék veszélyeztetettek, Tiszán innen és túl is kimutatták és szép lassan terjed nyugat felé… Az emberi felelőtlenség éppúgy veszélyes ebben a kérdésben, mint a kíméletlen anyatermészet. Most pedig nincs más eszköz, szisztematikusan lőni kell a vaddisznókat, csak így lehet megfékezni a vírus gyors terjedését.

- Lőni kell nincs mese! - teszi hozzá Nacsa Balázs. - Az egészséges állomány, meg a sertéstartók érdeke a legfontosabb. Más eszközünk nincs a vírus megfékezésére. Romániában halomszám lőtték őket, ahol megjelent a betegség...

És lövik. Az éves keretszámtól, akár plusz 30%-kal is eltérhetnek a vadászok. A keretszámnál azonban kevesebb  nem lehet a lelőtt vaddisznó mennyisége a keleti országrészben...  

Pedig aki látott már csíkos hátú vadmalackákat, vagy etetett cumiból rózsaszín, jóképű kis házsertéseket tudja, hogy igazán jó fejek, aranyosak és szerethető jószágok… Csak éppen most helyzet van. Komoly helyzet. A sertéspestis nemcsak a magyar vaddisznóállományra veszélyes, hanem a sertéságazatra is. Ha egy neveldében felüti a fejét, ott egy szálig kiirtják az állományt és abban is biztos lehet egy ország, hogy utána a sertéstermékeket nem lehet exportpiacon eladni. Szóval most a sokszor átkozott vadászok egyszerre szolgálják a vadak és a gazdaság érdekeit. Pedig a sertéspestis egyelőre veszélytelen az emberre nézve. A kérdés persze csak az, hogy meddig. Mikor ugrik át egy fajt és kezd egy másikban is pusztításba. Mert a szakértők szerint ez is benne lehet a pakliban, persze kicsi az esély rá. Ám láttunk már hasonlót. A HIV valamikor a majmok betegsége volt és az eboláról is úgy sejtik, hogy az állatvilágból terjedt át az emberre. 

Hogy mekkora kárt tud okozni az afrikai sertéspestis, arról a kínai húspiac árulkodik a legjobban. A sertésállományok csökkenése (biztonsági okból szisztematikus leölése) miatt, jelentősen megemelkedett a sertéshús ára. (link) A következmény számunkra, európai emberek számára felfoghatatlan. Ezzel arányosan bizonyos vidékeken jelentősen nőtt a kutya- és macskahús ára. Merthogy ezzel pótolják a sertéshúst... (link)

Ha erről lenne szó, csont nélkül a vegaságot választanám... 

Nem, nem az üvegek szerteszét. Nem a tegnap romjai feletti kesergés. Legfeljebb csak valami romantikus aggódás, hogy ami volt, ami szép volt, ami örömet okozott, egykor, tegnap az legfeljebb az ember emlékezetében él tovább. A bélyegző, a számítógép naptára könyörtelen és tovább lép… Csak benned fogalmazódik meg valami összegzés, csak benned kel életre a múlt. Csak te keseregsz a tegnapok felett…

Meg-megállsz az október óta porladó platánlevelek között és eszedbe jut, eszedbe jut egy nyár, egy ígéret, egy csók…

Aztán a nagy rohanásban ezeket a pillanatokat őrzöd mint kincset, mint 24 karátnál is értékesebb aranyat. Hát tehetek én róla, hogy a tegnap nagyobb örömöt, több kegyelmet adott mint ez a buta, hideg új esztendő első napja?

És innen kell majd reggel ismét zuhanyozni, kávét vagy teát inni, nézni ki a konyha nagy panorámaablakán és meglátni Téged, ahogy a legszebb ruhádban, kicsit haragosan, kicsit sértetten, de elindulsz felém, hogy akkor az ég szürkesége, a január köde, a napok rövidsége sem számítson, minden éjjel szent üzenet legyen, egyenest a Jóistentől, hogy szeretlek te fiú, szeretlek, ezért adom melléd ezt a lányt, akit lányomként szeretek. És vigyázz rá, meg ne sértsd, meg ne sirasd, mert Tőle ugyanezt kértem, vigyázzon rád, tiszteljen, hogy apró színtelen rákokból te szerelmesen vöröset festesz a forró olaj felett.

És akkor a január lenne a legszentebb hónap, akkor a legrövidebb nappalok is végtelen örömbe öltöznének, akkor Csontváry Magányos cédrusa is társra lelne, mert ami a mennyek ajándéka az nem múlik, az nem kopik, annak hatalma van szívek, fények, ünnepek felett…

Figyelj, az elmúlt 10 napban annyit dolgoztam, amennyit csak bírtam, annyi ünnepet tettem munkanappá, hogy az már bűn… Márai csak csóválná a fejét és még egy példánnyal ajándékozna meg a Füveskönyvből… Csak tudod, mióta nem láttalak, Te lány, azóta a sötétkék öltöny szürkébe fordult, a fehér ingek meg szurok után áhítoznak, a szeretett óráimon ott ragadtak a mutatók, nem járnak csak állnak, mutatják a pillanatot, amikor kiléptél az ajtón. 

Tél van… hiába forogtak a hónapok tél van, szakadtalan hóesés, ónos eső és esetlenül csúszkáló szív… mely csak titkon dobog…

Szombatról vasárnapra virradó éjszaka kidobta az ágy. A mosdóba indult, ott forogni kezdett vele a világ, belenyilallt a derekába, a csempét támasztva vizelt és hideg verítékcseppek jelentek meg a homlokán és a tarkóján. Az okos óráját bámulta, pulzus rendben, ahogy befelé fordította a figyelmét, és picit megnyugtatta magát, észrevette, hogy a vén szíve ütemesen, de izgatottság nélkül dobog.

- Pánikroham… - állapította meg. Vagyis azt remélte, hogy csak a benne kerengő élet halálféleme játszik vele. - "Néhány nap múlva véget ér ez a nyomasztó év" – gondolta magában és végigzongorázott a legfontosabb eseményeken. "Nem szeretem év volt" – jelentette ki, pedig a 365 tenyerű, osztott jót is rosszat is. El nem vett… de adni… azt már értelmezni kell.

- Légy hálás! Légy hálás… az már jó, ha nem vesz el. Ha megveregeti a vállad, élteti a szülőket, van fedél a  fejed felett és jut erre, meg arra, hóbortra, mániára. Jut át nem vett csokorra, jut menekülő, na jó futó cipőre és ad erőt minden este kimenni az életet, a mozgást jelképező vörös rekortánra…  

És volt nap benne, amikor láttad… Háromszor, vagy négyszer… Próféták százai hittek úgy, hogy soha nem láttak, soha nem biztatták őket és mégis kitartottak…

Hát elmúlik a néma év. Elmúlik. Egyszer talán hiányozni fog neki. Egyszer, amikor a nagy elszámolás idején összerakja az élet-babáját. Akkor majd nagyon hiányozni fog. Ez az utazós, eszméletkeresős, nem találós, perelős, remélős, imádkozós és sótlan év. Talán egyszer hiányozni fognak ezek a kimerevített hajnalok, ezek a hosszú, üres délutánok, ezek az idegen, glutén, tejcukor és nevetésmentes esték. Hiányozni fog ez a fegyelmezett, kordában tartott, de gondosan őrzött sóvárgás…

És közben ha szétnéz, ha körbetekint és mások boldogságától megittasulva ma éjjel, ha mikrofon elé áll és azt mondja, széles nagy mosollyal, hogy hölgyeim és uraim, azért maguk csak higgyenek, szeressenek és reméljenek, akkor hitelesnek kell lennie, akkor hihetőnek kell lennie…

Ja mondtam már, hogy Neked meg Boldog Új Évet Kívánok!?!

(Greetings from the bad guy...)

A szerelmesek közgazdasági kézikönyve 27. oldaláról kimásolva:

"Ha jövőre, minden áldott nap csak egyszer mondod ki; szeretlek, az december 31-re mégiscsak tetemes mennyiség… Pontosan 365-ször mondod majd. Legyen ez a te takarékbetétkönyved, gyűjts bele bélyeg helyett őszinte szavakat. Vagy csak az összes „szeretleket”. Ha takarékosabb vagy és ügyesebb, talán minden órában ki tudod mondani legalább egyszer, hogy szeretlek. Az ugye napi 24, azaz összesen 8760 szeretlek. De Te szeretsz aludni… Tegyük fel sikerül naponta 10 órát, azaz csak 14 órád lesz, hogy kimondd… Az is szép szám 5110… Én most arra teszek fogadalmat, hogy az ébrenlét óráiban legalább háromszor mondom ki, hogy szeretlek. Napi hat órát alszom, így a szám 3x18x365 (19710 szeretlek) lesz… Na jó, lehet, hogy ennél több… Sokkal több. Az ébrenlét óráiban másodpercenként, alvás közben lelassulva, veled álmodva percenként... De kevesebb biztosan nem. Kevesebb eddig sem sikerült…"

Ui: egyébként is most írják, hogy 2020 szökőév lesz, 366 nappal... Szóval...

Nem az iskola. De az iskola is. Ám oroszlánrészben az édesapám. Magyarnak, hazaszeretőnek, hazafinak nevelt. Légy okos, légy ravasz. Légy erős. Mindezt úgy, hogy közben büszke vagy a magyarságodra. Büszke legyél egy sokat szenvedett, egy sokat próbált nemzetre. Szták tanár úr, azt mondta egyszer egy rosszul elsült felelet után, hogy nem kell félni, nem kell megijedni, a Jóisten csak és kizárólag akkora terhet rak az ember vállára, amit még kibír; készülj fel, akinek nagy vállat adott az Isten, annak bizonyosan készül az emberes hátizsák is. Máskor pedig azt fűzte hozzá, akit szeret a Jóisten, azt folyton próbára teszi. Annak mindig van egy újabb és újabb feladata, egy küzdelme, hogy Isten dicsőségére bizonyítson…

Hát nagyon kell szeretnie a magyarokat az Istennek! Nagyon kell minket szeretnie a Mindenhatónak. Kevés olyan nemzet van a világon, akit ennyiszer tett próbára. Kevés olyan országa van a nagyvilágnak, ahol ennyi külső és belső cudarsággal kellett egy közösségnek megküzdenie…

Nem az iskola. De az iskola is. Oroszlánrészben édesapám nevelt belőlem magyart. Mert kevés ide az öntudat, kevés ide a történelem alapos ismerete, kell valami mélyen gyökerező, mélyről induló érzés, hogy nemcsak egy famíliába, hanem egy nagyobb közösségbe is beleszülettem.

Valamelyik (h)ősöm ott harcolt Szent István, vagy éppen Koppány seregében. Valamelyik felmenőm ott volt, amikor Szent László csatát nyert a kunok ellen, a génjeim ősei ott vitézkedtek Nápolyban, Nagy Lajos csapatai között, de ott voltam Mohácsnál, Budavár visszavívásánál, szolgálták Bocskait, Bethlent, fogadtak hűséget a méltóságos fejedelemnek. Ajánlották életüket és vérüket Mária Teréziának. Futtatták Jellasicsot Pákozdnál, költöztették Kossuthot Debrecenbe és kínálták borral Petőfit az utolsó csata előtt, és töltöttek pálinkát a bujdosó Vörösmartynak… De lőtték a muszkát a keleti fronton az első, majd a második világháborúban is és ezek a gének megjárták a tankok sebezte Budapestet ’45-ben és ’56 is…  

Magyarságom ajándék. Kaptam, meg nem szolgáltam, tenni tán csak annyit tettem érte, hogy a saját vitézségem árán préseltem ki magam édesanyám méhéből ebbe a tenyérnyi országba, ahol hamar megtanultam, a nagy világon e kívül nincsen számomra hely…

Édesapámmal karácsonykor arról folytattunk diskurzust, hogy jelent-e bármit a magyarság? Több-e a világ attól, hogy magyarok is élnek benne és én tamáskodtam… Hogy egyáltalán nem szolgál evolúciós nyereséggel, ha valaki éppenséggel magyarnak születik.

Egy kollégám mondta, hogy mekkora hülyék vagyunk mi, hogy a labancok ellen harcoltunk… Hogy nem fonódtunk velük össze egy testté egy nemzetté, mert akkor Tiroltól a Beregig érne egy szép nagy, gazdag és boldog Ausztria. Minimum 3-4-szer ennyit keresnénk és egy BMW, vagy Mercedes volánja mögül köszöngetnénk „grüszgottot” egymásnak. Ehelyett van nemzeti függetlenség, téli szalámi, meg mangalica zsíros kenyér, meg közép-kelet-európai felemás ország, ami életszínvonalát tekintve messze elmarad a sógorokétól… Hát így kellene mérni a magyarságunk? Mérlegre dobva? És marad a kérdés, ment-e a világ attól előbbre, hogy egy valaha 15 milliósra duzzadt közösség szemében megremeg a könny, ha az olimpián a magasba kúszik a piros, fehér, zöld trikolór és megszólal a Himnusz?

Távol minden nyelvtől, távol minden nyelvcsaládtól magunk örömére élvezzük a Balassitól Kányádiig nyújtózó magyar lírát… Olvassuk a Fanni hagyományaitól a Harmonia Caelestis-ig ívelő magyar textust. Magyarul vallunk szerelmet. Én meg magyarul kiabálok a tirpák fővárosból a kálvinista Rómába és bár lehúzva a redőny, titkon azt remélem, hogy hallgatózik az, akit kérlel az érzelmekkel megrakott magyaros szekerem…

Míg apám tanított, Kodácsi nagyapám egyszerűen csak a hétköznapokkal mutatta meg nekem, mit jelent magyarnak lenni. Ahogy rázendített, "Tebenned bíztunk eleitől fogva", ahogy halászlevet szürcsölt, pörköltöt falatozott, kaporral mámorított véres hurkát roppantott, ahogy serénykedett, ahogy intézett, ahogy mulatott, ahogy táncolt, ahogy ivott… Minden mozzanatában, minden rezdülésében, minden káromkodásában (hogy a román isten ide, meg oda tegye...) ízig-vérig magyar volt. Nem voltak kétségei, nem volt kérdése, csak egy piros, fehér, zöld szíve… De még azt sem mutogatta, hanem egyszerűen megélte, átélte ezt a csodát. Kapaszkodott valamibe, amit én most pókfonálnak látok, a kozmopolitizmus, az átjárhatóság, a globalizmus kapujában.

Mondom apámnak, ha felmegyek a facebookra, vagy ha belenézek a "magyar" családi nevek almáriumába, megmosolyogtatnak a „nevek”… A tót, oláh, ruszin, zsidó, cigány felmenőket sejtető családnevek…

És apám mégis azt mondja, hogy csiszolt gyémántok ezek az emberek, mert a szent akaratnak vagy éppen az isteni beavatkozásnak köszönhetően, éppen mi ( te meg én) alkotjuk a nemzet mai, remélhetőleg nem mozgáskorlátozott, bár fogyatékkal élő testét…

Mi lenne a magyar ma? Unióban, nagyvilágban. Előjel, minőségjelző, címke, titulus, felirat egy közös használatú dobozon? Hol a magyar, hol a magyarság? A Csallóközben, a Hargitán, Bánátban, Burgenlandban, vagy éppen a felvidék bércei között? Jászok, palócok, rácok között? Hol lakik az én, a te magyarságod? 

Ott lakik, ahol a szíved, ahol éppen azt mormolod, nem tudhatom másnak e tájék mit jelent, ahol ha léted lemerül, akkor nem imád magyarul senki tücsök hegedűt. Ott lakik, ahol reggelinél Petőfit, Aranyt olvasol a gyereknek, ahol megbecsülöd Benedek Eleket, ahol Károli Bibliáját forgatod. Ott lakik, ahol magyarul írsz SMS-t, e-mailt, ahol tudod fényesebb a láncnál a kard, ahol, amikor jól dolgozol, akkor az adódból magyar utak, házak, kórházak épülnek, ahol valaki éppen annyit súg a füledbe, én nem tudom mi ez, de jó nagyon... Jó nagyon szerelmesen magyarnak lenni... Jó nagyon furmintot kortyolni egy augusztus 20-án, jó nagyon töltött káposzta után Túró Rudit enni, hangosan kimondani a 7 vezért, az Aranycsapat hőseit, vagy halkan az aradi 13-at... Jó nagyon rácsodálkozni a magyar származású Nobel díjasokra, az olimpikonokra... Jó nagyon fürödni a Balatonban, lángost enni a Tisza parton és Adyt dünnyögni egy októberi napon Párizsban...

Magyarnak lenni még mindig, most is menő dolog!!! Neveld magyarnak a gyermeked, hogy majd közösen legyünk büszkék egy magyar startup-ra, örüljünk együtt egy magyar innovációnak, egy magyar sikernek... 

Magyarnak lenni menő, mert a világ egyik legrégebbi nyelvét beszéljük, menő, mert a magyar amolyan igazi túlélő fajta, nem olvad be, soha nem lesz arctalan, mert herderi jóslat ide vagy oda, sem germán, sem szláv nem bírta megtörni, sem háborúk sem megtorlások nem tudták kiherélni, meddővé tenni. Túlélésből valahogy mindig jelest kaptunk és talán ez az ösztön tett minket fifikássá, okossá, kreatívvá, mozgékonnyá és félő, hogy a jóléti társadalom kibontakoztatása heréli majd ki ezt a képességet. És pontosan a jólét kibontakoztatása szünteti meg bennünk a magyar mechanizmusokat... 

A görögkatolikusok liturgiáján azt mondja a pap, emeljétek fel a szívetek az úrhoz. Emeljük! Piros, fehér, zöldbe öltöztetve, mert addig marad fontos a magyarságunk, míg mi, te magad, itt és most fontosnak tartjuk!