Kosztolányi járt a fejemben. Ahogy áll a Logodi utcai lakás ablakában és nézi a hajnalt. 50 évesen. Nézi a hajnalt és tudja, hogy nem lesz ezekből a hajnalokból már sok. És akkor kiszakad belőle a Hajnali részegség. Kiröppen belőle az őszinte hála. A hála, melyet a titkos, titokzatos Úrnak, teremtőjének rebeg. És oly elemi erővel, oly emberi büszke alázattal játszik a szépség húrjain, hogy attól hirtelen még a legapróbb lélek is elhiszi, ez az élet ajándék. Ajándék a Logodi utcai szürke házak között a festhetetlen hajnal.

Meg ajándék ez lelket is megremegtető, fogvacogtató, decemberi anticiklon és talán lehet még valaki a vonal túloldalán, akinek ajándék lesz, hogy néhány eunuch, de csodaszép betűvel több marad az internet bendőjében. Talán számít az, hogy kigurulnak a hálasorok, talán számít, mit érzel, mit érzek, talán valaki valóban jegyzi, odafent, odaát, hogy ezek a szöveget kívánó, tajtékzó, forrongó gondolatok miért követeltek maguknak helyet az élők íriszén.

Talán valaki most tényleg leírja, lemorzézza, hogy mi és leginkább ki lakik mélyen a szívemben…