„Te el sem tudod képzelni, milyen veszettül izgató kézbe venni egy emberi lényt, és kényedre-kedvedre gyúrni belőle egy másikat, egy egész másikat – pusztán azzal, hogy elfelejtetjük beszélni!”

Önmagad ellentéte légy, igazi antipólusa. Önszántadból. A csavar forduljon egyet. Jöjjön a lecke. Benyalod. Felejted. Jön a lecke, egyre haragosabb a tanár. Megtanulod. Felejted. Fél szavak, fél szívek, fél adag, félelem. S az ember újra megtanulja, hogy egy vágóhíd is lehet szép, ha fene mód jól sikerül a véres hurka. Persze megint más véreres szemmel bambulni szürke egek alatt. És tudom már, hogy nézni a folyót, vagy bűvölni a lefolyót között életek, szerelmek, vágyak lesznek az örvénnyé.

Ígértél nekem tengert! S tenger bajok között bólogatok, igazat szóltál, még haragudni sem tudok.

Csak ez az éjszaka ne volna. Ez a súlyos, ez a terhes, ez a csavargó, ez a tettes. Ez az éjszaka nem volna, ami idehordja az ablakom alá az összes kérdést, az összes féltést, idehozza a Görgey utca árulásszagát. Meg idehozza Békessy Béla délceg járását. Azt tudtad, hogy 37 évesen a stockholmi olimpián ezüstérmet szerzett és a magyar vívás megalapozójaként tartják számon? Hát Békessy Béla most velem vívódik, utam állja és felszólít, védjem magam…

Mi lenne az ember, ha lelke egy adag nyújtani való tészta volna? Te, itt van ez az adag nokedli, itt van bennem az összes laska, tarhonya, meg csipetke… Itt van bennem, valami szépre gyúrt, valami kézműves lélek. Van bennem valami állhatatos, valami nem lankadó, valami nem lohadó, valami buldog természetű. Van bennem valami, ami mindig felpattan, valami legyőzhetetlen, valami nagyszerű, valami, amire akkor is büszke lehetnél, ha az éjjel utolsó reményig kifosztana. Van bennem valami, amit itt hagytál, valami, ami évelő mint az erkélyre vett, csacska, élőkön is kacagó krizantémok…