„Nézd ott a sast, mely felhők közt kovályg,

Nézd e vakondot, földet túrva lenn,

Mindkettőt más-más láthatár övedzi.

A szellemország látköröd-kivül van,

És ember az, mi legmagasb neked.

Az ebnek is eb legfőbb ídeálja

S megtisztel, hogyha társaul fogad.

De éppen úgy, miként te őt lenézed,

És állsz felette végzete gyanánt,

Áldást vagy átkot szórva istenül rá,

Épp úgy tekintünk rátok mí alá,

A szellemország büszke részesi.”

Tekintene ránk? Mint hangyákra? Mint termeszekre, méhekre? Tegnap úgy szólított, fiam. Aztán meg sem ismert, ma meg csak annyit mond, kelj fel és járj. Mintha az olyan könnyű lenne, felkelni, belenézni az öregedő tükörbe és felvetni a fejem, mint szűz nyüvő bátor koromban. Mintha olyan könnyű lenne, Nélküled hinni, hogy ez a szent akarat, ami estére szétfolyik, szétmállik, szétpereg majd reggelre újra összeáll és a vak reménynek visszaadják a látást. Hát nézz körül ebben a semmi kis decemberben. Nézd az árva fényéket, a fák tetejére helyezett műanyag napokat, nézd az egykedvű galambokat, nézd ezt az álomnak sáros, lucskos, maszatos világot. Nézz rám. Nézz kincseimre, Lázáros, szomorú nincseimre.

Nézd, ahogy két könnyes elbizonytalanodás között el-elmosolyodok. Nézd, ahogy viccet, poént, humort gyúrok a gyulladt idegekből. Ahogy nekifutok ezerszer a nullával való szorzásnak és hallgatom az okosakat, hogy nem vesztesnek születtem, nem arra, hogy bukjak, hogy rögök és göröngyök között bukdácsolva, egy könnyes árny legyek. Hanem királynak, kegyosztónak, költőnek, hadvezérnek, büszke bércek császárának, akinek messzire hallatszik a hangja… óh, de milyen messzire: kétszer, százszor járja körbe a világot.

Te… elmesélem, vasárnap este a Kossuth téren a színpadról a reményről papoltam. Rád gondoltam és jöttek a számra, szebbnél szebb szavak és akkor ott előttem a második sorból egy cigánylány, odaköpte; jól van már, vazze… Talán senki sem hallotta, talán nem is mondta; jól van már, vazze…

És mosolyogva átadtam a színpadot… Káromkodtam és fütyörésztem…