Momo wusste, dass Kassiopeia in die Zukunft sehen konnte und dass sie nicht alles verstehen musste, was Meister Horas Schildkröte vorschlug. Sie ging um das Amphitheater herum zum großen Kastenwagen von Giacomos Familie und klopfte gegen die mächtige Holztür.
„Wer da?“, rief Toni, Giacomos Vater, verschlafen.
„Ich bin‘s, Momo!“, rief unsere Freundin.
„Momo, es ist spät“, klang es muffelig aus dem Kastenwagen.
Momo blickte unschlüssig zur Schildkröte.
„Wichtig“, zeigte Kassiopeias Panzer an.
„Es ist wichtig“, wiederholte Momo laut die Nachricht der Schildkröte.

(Michael Ende: Momo)

Itt a március… tavaly ilyenkor hideg, barátságtalan volt a december. Fagyott. Miközben naponta jártam Canossát Debrecenben csikorgott a világ és azóta sem engedett ki. Pedig emlékszem egy délutánra, távol délvidéken. Emlékszel? Ültünk egy káprázatos szigeten. Ott, ahol a hátunk mögött összeadták a párt. Ültünk, jéggel szürcsöltük a kólát és néztük a Jón-tengert. Aztán, mit ad Isten, két nagy mosófazék jelent meg az öbölben. Két nagy álcserepes teknős. Elcsodálkoztunk… Te is, én is. És azt éreztem, hogy magunkat látod bennük. A boldog, szerelmes teknőspárban…

Szeretem a teknősöket. Olvastad már a Momót, Endétől? Olvasd németül. Úgy jobb. Aztán gondolj a teknősökre. Vagy gondolj az időre. Vagy egyáltalán gondolj arra, aki fontos Neked…