Nézem a velem egyidős Tomoo Kimura, Michlen csillagos sushi séfet és mosolygok. Hallgatom, ahogy megszólal a L'Amour Toujours szimfónikusok(!!!) előadásában. Emlékszünk még arra, hogy tolta ezt a "himnuszt" Gigi D'Agostino, az egykori rave partik és a Love paradék ünnepelt sztárja. Most meg egy picit sziruposan, de annál inkább fennköltebben a berlini szimfonikusok valódi hangszerei és zenészei adják elő a L'Amour Toujours-t. És bízom benne, hogy a szent akarat a porból, a semmiből is utat talál magának a halhatatlanságba... 

Hallgatom Dodó Ferit, aki a Kelet-Magyarország holnapi címlapjára karácsonyi tömeget álmod meg és addig megyünk a városban, alaposan szemügyre véve a szép lányokat, míg meg nem találjuk azt a beállítást, ami a lelkének elég. Aztán rácsodálkozom Kállai Gabira, hogy addig üti a vasat, amíg nem lesz neki néhány vágókép a székesegyház belső teréből, mert másképp nem tudja elképzelni az „anyagát” az esti híradóban és akkor elmosolyodom. Elmosolyodom a szent őrülteken, akik mi vagyunk, akik úgy tiszteltjük meg a Jóistent, hogy mi apró, kicsi, tyúkszaros világunkban nem elégedünk meg az „ez vannal”, az „ennyi telettel”… Ahogy nem elégszik meg Mihálka Gyuri, Sipeki Peti sem, kiállításokat szerveznek, gyújtanak fáklyát a gyorsan sötétedő éjszakában és beleordítják ebbe a néma, hitehagyott éjszakába, hogy van még bennünk isteni szikra. Ugyanezt érzem Madarassy Gyuri barátom rettentő maximalizmusában. Ugyanezt az ihletett dühöt, ezt az istenig visszafejthető kreatív, szent energiát.

Brüsszelben egy hónapja a Brueghel kiállításon éreztem át a hajam szálától a nagylábujjam körméig ezt a döbbenetes erőt. És tudom ez az akarat, ez a bátorság, ez az isteni szándék vezetett minket az első tűzgyújtástól az atomreaktorokig. És hibáztunk és elbuktunk és öltünk, és pusztítottunk, mert előjött belőlünk az állat, a vérszagot kapott vadállat, de összességében mégis tettünk valamit, sárból, trágyából, vérből. Összességében csak a szépséget, az értelmet, a teremtést dicsőítettük. Hajtott bennünket az égi lehelet. Tettünk valamit; ha mást nem belekiáltottuk a néma, isten nélküli éjszakába, hogy még vagyunk, hiszünk, szeretünk és remélünk…

Egyáltalán nem mellékes utóirat.

És tudod mit? Azért nem hagylak most sem üzenet nélkül. Ezt imádom benned a legjobban, még akkor is ha dühtől, sértettségtől, megbántástól nem látod a csillagunkat, hogy tudom, a te fényed, szépséged, ragyogásod ezek a benned is tomboló, végtelen kreatív energiák teszik egyedivé, páratlanná és pótolhatatlanná… Szar, vén tuskó vagyok, egy újabb évet játszottam el az élet nevű kaszinóban. Úgy dobtam oda, mintha végtelen számú lenne. Pedig legfeljebb 70-80 kredit csörög a zsebemben…. Úgy dobtam oda, hogy hallják abban a nyakas, kálvinista városban is, hogy Zsolti nem félt odadobni, egy egész évet… Mert tudja… csak a győztesekre emlékszik a világ… A győztesekre, akik most körbeudvarolnak…

De azért tudd, az ilyen botcsinálta kismestereknek is jut néha egy-egy pillanat, amikor kezet fog velük az Jóisten. Amikor megveregeti a válluk és azt súgja, csak így tovább kisbarát… Csak így tovább…

Boldog karácsonyt……