Honnan induljunk? Szabad-e lopni? Szabad-e visszaélni? Szabad-e korruptnak lenni? Szabad-e szennyezni a környezetet? Honnan induljunk? Kell-e szerelem? Meg lehet-e bocsátani? Hol kezdődik és hol végződik az élet? Mi a siker? Budapesten lenni törpeharcsa, vagy a Sóstói tóban tükörponty? Az okos-e aki kérdez, vagy az aki mindenre magabiztosan rá tudja vágni a választ.

Nem, nem innen kell indulni. Le kell dobni magunkról a tévhitet, hogy vannak kérdések és válaszok. Semmi sincs, csak magukat túlságosan komolyan vevő emberek. "Ugyanolyan anyagból vagyunk, mint az álmok..." Ezt már Shakespeare írja. De mester, melyik álomra gondol?

Valami áramlás, valami, ha létem végképp lemerül, olyan egyszerűen mint a Kezed... És látni, ahogy bálnák emelkednek ki az óceán vízéből, békés trombitáló állatok. Csak a fűrész a kezemben. Egy távcsővel nézem, ahogy a szabad asszociációk belezuhannak egy fekete lyukba. Nekem a  fekete lyuk érzékeny, érzéki pont és vannak fagylaltok, amelyek málna íze betölti ezt az antropomorf univerzumot.

Az univerzumban ma este több helyen Morricone mester dallamait dúdolják a tejúton megrészegült arany ifjak.

Ha majd beugrom a vendéglőbe, a világ végén csirkehúsból kérek rántott húst és "a" rizsből, gyöngéden párolt rizi-bizivel fogom rendelni. Akkor már édesanyám is ott dolgozik majd. Felügyelő lesz, hogy lelke legyen az ételnek. Büszkén néz a  fiára. Átölelem és szorítom magamhoz. Anya én így is szeretlek; papíron. Szóval jön a házi prézlibe, házi tojásba és magyar lisztbe forgatott, egykor kukoricától sárgalábú jércemell és a kertből szedett borsó, nyugalomillata. Tejfölös uborkasaláta. Mekkora találmány istenem!

Aztán néhány kuruc, ha összehajol, akkor igenis a szerelemről fognak apró, rőzseláng-verseket farigcsálni. Cserszenypálinkát iszogatnak közben, mások szamorodnit...

Mit bánom én mások, hogy rázzák a lábuk, én nem egyszer vettem le a cipőm, hogy a friss hó elvegye a világom bűneit...

(42) - énekli a kórus, egyre hangosabban. 42! És ahogy Herr Mozart, a megszégyenítéstől egyre vörösebben fogok eloldalogni.

Apám szerint, akit kidobnak az ajtón, másszon vissza az ablakon. Azonban az már nem normális, ha az embernek fia egyből az ablakon kopog, aztán már ugrik is, mintha így lenne jól...

Szonettforma az életem. 14 sor. Már a felét elolvastam. Eddig rémesek a rímek - ezt mondta és nevetett.

Nekem csak egyvalaki a múzsám, de ezer női alakba bújt, mintha csak egy görög istennő lenne. Viccel, kinevet, játszik és cicáz velem, míg magom fonnyad, míg halántékom meg nem őszül és le nem teszek a mézízű ábrándról, hogy valahol, valaki várni fog rám, még akkor is ha már műből lesz a fogsorom...

Van, valaki aki nem hisz nekem. Azt hiszem többen is vannak. De csak az számít, hogy Ő nem hisz... Aztán van valaki (ugyanaz), már nem is szeret. Ezt mondja. Én nem hiszek Neki. Sohasem szeretett. Mert, ha behunyná a szemét - csak egyszer is - látná amit én... De nem akarom egy vaknak bizonygatni, hogy a színek...

Van egy lány. Szép. Ő a legszebb. Van egy lány. Nem is ismerem. Csak itt él bennem. Néha, ha a tükörbe nézek, előlép, belőlem. Azt hiszem az x kromoszómámból raktam össze... Egy ribanc, egy utolsó, de ha a szomorú szemébe ha nézek, kihullik kezemből a bicska... Anya akar lenni...

Láttam egy ágyat. Hideg méregzöld selyemmel borították. Láttam ezt az  ágyat. Mondom hernyóselyemmel borították. Ezen nem is lehet meghalni. Ezen úgy kell élni, mint Zeusz. Várni a nőket, akik mellém fekszenek és tőlem akarnak gyereket. Láttam egy ágyat, lelocsoltam benzinnel, felgyújtottam. A kormos rugóit hazahoztam, időnként beléjük rúgok...

Innen minden olyan kicsi és jelentéktelen - ezt küldte a táviratban. Feladta, sokat fizetett érte. Már nincs is távirat - mondta a szakember, aki egyébként nagyon elegáns uniformisban, markáns férfiillattól gőzölögve a mandzsettáját igazgatta. De uram - vágta rá méltatlankodva - a távirat olyan egyedi, olyan személyes. Ekkor észrevette, hogy az uniformis olcsó, kínai konfekció. Helyenként foltos ráncos is, távol áll a makulátlantól. Ekkor elővette a megafonját és ennyit kiáltott: aki a Tisza vízét issza, annak... és ekkor lemerült a silány litium-ion akkumulátor. Sose fogjuk megtudni, mi a mondat vége.

A haiku olyan, mint a konyak... A szonett, mint a jó bor... A skót balladaforma nekem almapálinka, nyers calvados... Egyik lábam daktilus, a másik spondeus, az életem egy pentameter sor...

Kell még egy kis gégen! Kell még egy derítőlap! Vegyél atmoszférát!... Egy ollóval nekiállok és megvágom az életem. Úgyis Minden a vágóasztalon dől el, talán így összejöhet a mennyei Oscar...

Réges rég fenn ültem a cseresznyefán és felvittem magammal egy fürt Pannónia kincse szőlőt. Ez volt az igazi szinesztézia...

Egyszer egy éjjel vért ittam egy lány ajkáról. Aztán hazavezettem. Semmit sem aludtam. Reggel biciklire ültem és több mint 60 kilométert tekertem. Annyira megrészegültem a vértől... Sokáig szerettük egymást. Szép volt, de bicegett. Valami csipőficam, ezt mondta és én imádtam, ahogy csámpázik. Mások szerint egyáltalán nem volt csámpás, sőt, pompásan riszálta a kerek fenekét, csak én akartam hibát látni benne. A hibát, amitől egyáltalán bele merek nyúlni a bugyijába és nemcsak imádkozom hozzá...

Apám egy előkelő vacsora után, vágott egy szelet kenyeret magának. Szigorúan kétkilóst vettünk, az hasonlított jobban a házihoz... Megkente vastagon disznózsírral, majd meg is cukrozta... Édesanyám szörnyülködött, apám nevetett. Disznózsíros, cukros mosollyal nevetett és nagyokat harapott az elképesztő, kegyetlenül kelet-európai szendvicsből. Cukros-zsíroskenyér, ha egyszer mosolyt akarok látni az emberek arcán, ezt a címet adom a könyvemnek.

Egy este, a csodaőzike kiugrott elém. Tél volt, az út havas, jeges. Elkaptam a kormányt, az autó pedig keringőzni kezdett. Pörgött, piruettezett, én rémültem ültem a volánnál és vártam mikor csapódok egy fának. Akkor tanultuk a keringőt. Őz Rita volt a párom. A kocsi varázsütésre megállt. A menetiránynak megfelelően, az út közepén. 16 év telt el, míg rájöttem, hogy így üzentek nekem fentről: tetszik, ahogy táncolsz...

Szerelmes vagyok, napjában, akár többször is. Néha olyan, mint a kávézás. Néha, mint egy lassú teázás... Szerelmes vagyok, ha elém állsz, szerelmes sms-ek pörögnek a retinámon. Rendeld meg a szolgáltatást. Neked, a szerelmem is eladom. Nem sajnálom Tőled... Vedd el, akciós. Tavalyi modell, de pasztellszínű, örök darab... Tudom, most tavasz, meg nyár érkezik. De, ha jönnek a rossz idők, majd magadra terítheted... Egy kérdésem sem maradt?     

Mélyen a tengerek és az óceánok fenekén nem sok minden változik. Fent süthet a nap, vagy eshet a hó, kánikula tombol, vagy éppen évszázados fagyrekordot mérnek, mit sem számít. Hiába reng az óceánok mélyén a föld, hiába folyik a Föld forró hurkaleve, néhány méterre a történésektől, már csak egy repedés, vagy éppen darab kavics az összes katasztrófa. Itt szeretnék én élni. Elég csúf vagyok, elég absztrakt, hogy a bojtosúszó halak és egyéb förmedvények befogadjanak. Igen ott szeretnék élni, ahol egykedvűen nézhetném a politikusok dicsőségét és bukását, a közgyűlések egyhangúságát, az átlagember életének szürke unalmát. Under pressure; oly mindegy hogy kilométernyi vízoszlop, vagy éppen a hatalom satuja szorítja a tüdőmet, a szívemet.

Ha torz kripli lesz a nagy medve,

Csak egy sarki lotyó a sarkcsillag,

És megtagadják egymást az ikrek,

Porba hull az Orion fényes öve,

Megőszül Bereniké haja,

Megroppannak a világom oszlopai

Mintha egy vak, bolond Sámson

Rázná,

Akkor nem marad más,

Mint a sötétség jegyese

Belekényszeríteni a világot

Egy kegyetlen, fekete lyukba.

Szorosan egymás mellé,

Istent és ördögöt,

Életet és halált,

Mintha egy apró szekrénybe

Gyömöszölnéd a ruhád...

Néha jobb lenne teljes tudatlanságban élni. Oktalanul, mint az állatok. Képzeld el, hogy a félelmeidnek nincsenek okai. Csak a félelem van, csak a színtiszta remegés, valami ösztönszerű rémület, de semmiképpen sem a jövőtől, a betegségtől, haláltól, csak valami homályos, belső felkiáltójeltől...

Léteznek a világon finom dolgok. Egy kora nyári zsenge borsóleves, harmatfriss zöldségekkel, gyúrt tésztagolyóbisokkal. Vagy egy 24 éves lány lebarnult, hamvas bőre, egy könnyű augusztus végi reggelen. Csókok, sikerek, beteljesülő álmok, elismerések, örök barátságok...

És persze mindezekkel szemben ott áll a rusnya szenvedés, a nehézségek ocsmány kreatúrái. A lámpaláz gyötrelme,  a komplexusok mocsara, a kisebbrendűségi érzések szögesdrótjai. Szánalmas, ahogy mindannyian küzdünk a többiekkel. A könyöklő, törtető, arctalan tömeggel. És szánalmas, ahogy mindannyian elismerésre, szeretetre szomjazik. És amikor felénk fordul a bőségszaru, akkor csak néhány vagyunk képesek mértékletesek maradni. A szép a legszebb akar lenni, és közben torz tükörképe lesz önmagának, az erős visszaél az erejével, a ravasz a hatalommal és a mélyben lévő tömegek, mivel képtelenek átlépni a saját árnyékukat, senyvednek a fátum súlya alatt. A legkisebb fiú győzelme, olyan mint a lottó ötös, hetente csak egynek jön össze, pedig milliárdok hiszik, minden egyes sorsolás előtt, most nekik áll majd a zászló...

Pedig a boldogságot máshol, másként mérik. A boldogság kék madara talán  nem is madár. Csak éppen még erre sem volt ember, aki alaposan megfigyelte volna. Aminek szárnya van az mindenképpen madár? Ugye nem. Lehet egy király is, aki leküzdi a dadogást. De akár egy hétköznapi hős, aki kikeveredik a svájci frank alapú hitel csapdájából.

Van egy barátom, akinek egyik nap még 200 forintja és reménytelen élete volt, és mire az evangélikus nagytemplom órája másnap 12-őt harangozott, már jól kereső  aranyifjúnak mondhatta magát.

A Király beszéde nemcsak a színészek miatt kiváló film. Nemcsak, mert jutalomjáték a kifinomult szereplőgárdának. A lényege, hogy ott is hat, ahol nem ismerik a spanyol etikettet, a lazacsalátát, a frakkot és a mandzsettagombot. Ez a film egy esendő, hibákkal teli ember sikeréről szól. Egy olyan ember sikeréről, aki megdolgozott a főhajtásokért. A Király beszéde rendbe teszi a világképünket, itt a jó győzedelmeskedik, a bukott színész mennybe megy, a dadogó, elnyomott, x-lábú királyból pedig isteni Démoszthenész válik... Ebben a kuplerájban, amit  a világból csináltunk úgy szomjazunk lassan az ilyen történetekre, mint egy pohár tiszta vízre. Az pedig már csak koktélcseresznye a tortán, hogy a film rendbe teszi a megtépázott angol királyi család renoméját, hitet ad az angol anyanyelvű birodalomnak, Perth-től Londonig... Nem csodálnám, ha Oscar eső hullna az alkotókra...

Az anyja mindig állva evett. Hazajött, szétdobálta a cuccait. Elővett egy kis füstölt szalonnát, fehér, kétkilós kenyeret szelt hozzá és hámozott néhány, közepes fej lilahagymát. Állt a konyhaszekrény mellett. Előtte kenyérmorzsa, kolbász és hagymahéj. Jóízűen, csöndben falatozott, apró katonákat gyártva, mintha csak az életét rágná meg - erre gondolt, miközben nagyokat korgott a gyomra. Utálta az ügyet. Rühellte, hogy itt kell ülnie. Nézni a bíró unott pofáját. A védence epés, keserű arcát. A rabkisérő smasszer, hurkás nyakát, borotvált, fénylő fejbőrét. Kezével időről időre a hajába túrt vagy éppen megdörzsölte a szemeit, majd végighúzta ujjait kialvatlan, pofazacskóin, miközben száját nagyra tátotta és így próbálta elnyomni az egyre gyakoribb ásítást. Az ajkai mint egy vadászcsapda, remegve nyíltak volna szét. Komoly önuralomra volt szüksége, hogy ne szippantsa be az egész tárgyalóteremet. Örömét csak az egyik ülnökben lelte.  A nem szép, de formás szőkésbarna lányra már akkor felfigyelt, amikor belépett a terembe. Nem kimondott bombázó, de igazán csinosnak mutatkozott a kiskosztümjében. Melltartója feszesre állítva és ráadásul olyan szövetkabátban érkezett, aminek a selyembélése bűnvörös volt, mint egy erkölcstelen éjszaka.   

A védence, a jóképű cigányfiú mindent elrontott. Mindent bevallott. Töviről hegyire elmondta a bírónak, hogyan ölte meg az alig 19 éves feleségét. Miként tervezte meg, hogyan készült napokig a véres leszámolásra. Az ügyvéd hiába eszelte ki, az enyhítő körülményekkel hogyan fogja egyszerű felfüggesztettel megúszni ez a szerencsétlen, nem jött össze. A 22 éves srác, fél óra alatt a habos-babos hirtelen felindulásból, szerelemféltésből, legfeljebb egy év letöltendőből kreált egy előre megtervezett, szándékos, bestiális kegyetlenséggel elkövetett, brutális gyilkosságot. Persze tudta, hogy a 21 késszúrás után nem lehet kisétálni a tárgyalóteremből még akkor sem, ha ez az "árva csilánt" a legszerencsésebb csillagállást fogja ki. De legalább nem kellett volna asszonynak vagy csicskának vonulnia, a magukat nehézfiúnak képzelő, életfogytigos gyökerek közé. Persze a bírónak is illene tudni, hogy 21-szer csak egy amatőr szúr. Egy istenverte balfasz, aki biztos akar lenni abban, hogy az áldozat elpatkolt. Csak az szúr így, aki retteg a  félmunkától, aki hiába tervezete remegve, rettegve, a hirtelen ébredő bűntudat elől menekülve, gyorsan túl akar lenni az egész herce-hurcán.     

De mindez semmi sem volt ahhoz az undorhoz képest, amit a szíve mélyén érzett erről a brazil szappanoperáról. 36 évesen komoly filozófiát gyártott a szerelem nevű globális őrületről. Ezt az egész mézes-mázos hülyeséget egyszerűen lepasszolta a nőknek. Legyen az ő bajuk. Ha úgy érzete, valami nyomasztó, nehéz, ólomszerű kel a mellkasa mélyén, akkor egyszerűen menekülőre fogta. Tiplizett. Megszökött a veszély elől, vagy a neten újabb trófeák után nézett, aztán addig csapongott ki, míg az aktuális barátnő, össze nem pakolt és el nem hagyta. Rájátszott. Bunkó volt. Kiabált a csajjal, a türelmesebbeket még fel is pofozta és ha úri kedve úgy tartotta, a szekrényéből kiseperte az aktuális ruháit. Fölényeskedett és kegyetlenül, jéghideg fejjel nézte végig, ahogy a saját könnyükben fürdő verebek, lelkileg-testileg összetörve döbbennek rá, baromira mellényúltak. A jól menő ügyvéd csökevényes érzelmi intelligenciájával nem értette a veszteség fájdalmát.

- Bíró úr kérem! Értse meg! Én azt a jányt igazán szerettem. Én nem tudok nélküle élni. Nekem nem ér semmit az életem. Megyek a börtönbe, mer még arra sem vagyok képes, hogy megöljem magam! - a vádlott teljesen összetört. Amikor ismét megmutatták neki a helyszíni szemlések fotóit, zokogva esett a székre és arcát két tenyerébe temette.

Kész katarzis a nagyjelenet! - fitymálta az ügyvéd a történteket és újból megdörzsölte az arcát. Majd a zsebébe nyúlt, mert érezte, hogy megveszekedetten rezeg a mobilja.

- Na, mit szólna egy 15:00 órához? - csak ennyit olvasotta a képernyőn. Miközben a bíró az orvosszakértőt kérdezgette, ő már egészen máshol járt. Az SMS küldője egy 30 éves, csinos válófélben lévő asszony. Évekkel korábban egy hagyatéki tárgyaláson ismerkedtek meg. Férje egy 13 évvel idősebb belgyógyász. A fickó jó karban tartva, sportos, akár 5-7 évet is letagadhatott volna. Széles vállú, sikeres és beképzelt. Arrogánsan viselkedett, mikor észrevette, hogy az ügyvéd és a felesége között milyen habkönnyű flört bontakozik ki.

- Ami késik nem múlik! - mosolygott a közhelyen és közben, gúnyosan, önelégülten csücsöríteni kezdett a szájával, amire már az ülnökök és a bíró is felfigyeltek és látva, hogy nem a teremben jár, rosszallóan kezdtek pislogni.

Erőt vett magán. Majd átgondolta, hogy mit kellene hazudnia a barátnőjének, aki azt ígérte, valami finomat főz neki, mire hazamegy. Az egyetemista lány messze állt a konyhatündérségtől, sőt lúdbőrödzött  a háta, ha arra gondolt, az ujjaival a nyers húshoz kell érnie. Hányinger kerülgette, amikor a nyálkás, taknyos hártyát, és a parázs, vöröslő izomköteget megérintette. Már akkor is okádnia kellett, ha panírozott. Ahogy a liszt, a prézli és tojás, mint valami gonosz csiriz, bevonatot képeztek az ujjain, őrületbe kergették. Idegesen dörzsölni kezdte az ehető habarcsot, galacsinokat gyúrt és minden szelet hús után megnyitotta a csapot kitartott kisujjával, hogy megszabaduljon a hátborzongató érzéstől. Talán éppen a húsundora miatt a szex sem volt tökéletes vele. Pedig igazán szórakoztatónak tartották, nem jött zavarba akkor sem, ha Miroról, Gadamerről és Gaudiról esett szó. Könnyedén fordította Neruda verseit és megajándékozta az Óda a tengerhez magyar fordításával is. De a szex, a cuppogás, a vágytól éhes hús találkozása, csak közepesre sikeredett a lánnyal. Az orvos felesége azonban mindennel kárpótolta. Néhány héttel korábban csak felszaladt hozzá, hogy a nő aláírja a válási papírokat. Egy denevérujjú selyem felsőben és édes, aprócska szoknyában várta, na meg magas sarkúban. Csak néhány perc - vigyorgott  - sietek , de a teát nem utasította vissza. A nő beszélt, szürrealista festménnyé torzult, egy nagy kéjtől remegő szájjá, két gyönyörű mellé és egy hatalmas, hamvas vaginává.  Elmondta, hogy a férje megcsalta. Na persze ő is, de csak egyszerű bosszúból. Mesélte, hogy a férj hármasban akarta. De nem egy másik nőre vágyott, hanem még egy férfira. Az orvos arra izgult, ha végigmozizhatja, ahogy a feleségét éppen "meghajtják" - így fejezte ki magát...

Már nem emlékezett egészen pontosan hogyan kezdtek el csókolózni. Már az ajót előtt állt. Magához rántotta a nőt és felhúzta a szoknyáját. Nem volt rajta bugyi. Készült. Ledobálta az öltönyét és dugtak. Mint két kiéhezett, bűntudat nélküli állat, úgy estek egymásnak. Erőből, dühből, örvénylő kéjből dugtak... Rázni kezdte a jobb lábát a felújított bírósági épület vadonatúj asztala alatt... Egyszerűen elhúzódott. Ennyi. Nem fog többet mondani otthon...

A bíró az orvosszakértő vonatott, terjengős, nagyon hivatalos mondataitól egyre feszültebb lett. Azon merengett, hogyan lőné le ezt az ötven év körüli pacákot, aki azt hiszi, székfoglalót tart a tudományos akadémián. A keze remegett. Csak egyetlen felest ivott a szekrényében rendszeresített Remy Martin-ből. Kívánata a piát. Ahogy az ügyvéd a nőt, az előtte zokogó cigányfiú a halált, úgy kívánta, hogy a szesz égesse a száját, a szájpadlást, a torkát, a légcsövét és gyomrát. Égjen belül, mint egy halálos ítélet. Gyermekkorában a rántott csirkére és a rizi-bizire vágyott így. Remegve, akár egész nap. Szédülve, mit sem sejtve, hogy a zuhanó vércukorszint a bolondját járatja vele.

Minél korábban lesz ítélet, annál korábban jut hozzá. Lassan fogja kivenni az üveget, akkurátusan csavarja el a kupakot, szinte visszafelé játszva tölt a vizes pohárba. Nem issza meg egyszerre. Nem! Csak kortyonként, mintha  Grál cseppjei lennének. Imádkozni fog közben. Fogadkozott. De tudta, ha kiszabadul végre innen, az üvegben lévő mintegy 3 decit egyszerre fogja lehúzni. Egyszerre... Úgy fogja lehúzni, ahogy hasba rúgta a feleségét, amikor kiderült a legjobb barátjától terhes. Egyszerre fogja lehúzni, mint egy gép, úgy fogja eltűntetni az utolsó csepp konyakot is...

A cigány fiú, még mindig zokogott. A füle halotta, de nem fogta fel, a 8 év letöltendő börtönbüntetést. Nem is érdekelte, csak hogy miért éppen az uzsorás kellett a lánynak. Miért az az óbégató senkiházi, akinek minden cigánysoron van egy szeretője. De már azt sem bánta volna, ha csalják, csak életben lássa a fiatalasszonyt. Ujjaival a szemét kezdte kinyomni. Az őrnek kellett közbelépnie.

- Nem, nem ő halt meg! - ordította - Én vagyok halott...  

Megjegyzés: A sztori munkacíme Primus inter pares volt. Már, amikor leírtam éreztem, hogy változtatást igényel. Az áthallásos "ítéletidő" talán találóbb.

 

 Ki sem mondani a szavakat, nyelvek mint kígyók,

Hol kergetőznek, hol otrombán perelnek;

Szeretni egymást, mint rátarti istenek,

Vagy állatok, kiket kifőzött ösztönök vezetnek...

Foltot nevettél a szívemre, mint árnyékban

Fogant gyermek, bogárlábakon kitinsarkantyút penget...

Túl mélyen szántja a lelked, karcol, hasít, fáj,

Mint fekete álomban, fenyegető tüskekórók...

Csendben távoztál, egy bakónak adtad a kilincset.

A legvégén mégis is kívánhatok egyet!