Néha jobb lenne teljes tudatlanságban élni. Oktalanul, mint az állatok. Képzeld el, hogy a félelmeidnek nincsenek okai. Csak a félelem van, csak a színtiszta remegés, valami ösztönszerű rémület, de semmiképpen sem a jövőtől, a betegségtől, haláltól, csak valami homályos, belső felkiáltójeltől...
Néha jobb lenne, mindenről tudni. Egyszerre lenni itt és ott. Egyszerre szeretni és gyűlölni, megbocsátani és elátkozni. Egyszerre lenni ördög és isten. Úgy élvezni a mindenség hatalmát, ahogy egy született lét-arisztokratához illik. Kegyosztónak lenni, vagy éppen lefitymálni a világot, miközben látni, hogy a szégyenteljes lakáj lét, milyen kisszerűvé, féreggé, lárvaalkatúvá, plasztikusan gerinctelenné zülleszti az embert. Jó lenne mindent tudni, szerelmes versek garmadát fejből. Kívülről vágni, hogy milyen selyem-érintéstől jut mennyországba a lány. Minden élvezetben, minden pohár borban, pálinkacseppben felszívódni. Látni a morfinista álmát, a haldokló utolsó képsorát. Parolázni az istennel, aki biccentve ismeri el, ez már valami. Gondolattal pusztítani és teremteni. Olvasni a kedves gondolatai között és úgy csókolni, ahogy sohasem fogom...
Néha jobb lenne feledni a betűket, múltat, meséket. Anyám mellé ülni és hallgatni a konyha elemi ódáit. Istenem, valaki a bőröm alatt játssza a melódiát...
