Ki sem mondani a szavakat, nyelvek mint kígyók,
Hol kergetőznek, hol otrombán perelnek;
Szeretni egymást, mint rátarti istenek,
Vagy állatok, kiket kifőzött ösztönök vezetnek...
Foltot nevettél a szívemre, mint árnyékban
Fogant gyermek, bogárlábakon kitinsarkantyút penget...
Túl mélyen szántja a lelked, karcol, hasít, fáj,
Mint fekete álomban, fenyegető tüskekórók...
Csendben távoztál, egy bakónak adtad a kilincset.
A legvégén mégis is kívánhatok egyet!