A megszületett gyermeket, amíg még nem keresztelték meg, „pogánykának” hívták. Jézus Krisztus jelképe volt a gyertya, ezért a pogányka mellett világított kereszteléséig, hogy Jézus vigyázzon rá, nehogy rossz szellemek „kicseréljék”. Majd a keresztelőre - vagy „egyház-kelőre” - az anya vitte az égő gyertyát. Gyertyát égettek jégeső, vihar, villámlás esetén, illetve krónikus betegek és halottak mellett is. Egyes helyeken még a haldokló kezébe is égő gyertyát helyeztek. Ha ezen a napon jó idő van, akkor későn tavaszodik. Mondogatták is: Gyertyaszentelő napján „Inkább farkas ordítson be az ablakon, minthogy kisüssön a nap!”

Fogj egy gyertyát a kezedbe. Szorítsad. Nehéz, nagy éjszaka jön. Megérkeznek sorba, itt lesznek mind. Ígérik a lágy tavaszt, de sápadt arcukra a nap már nem ragyog. Főztem, sütöttem, olyan a konyha, mint egy gőzbarlang. Megmosolyognak; egyél csak. Reggel menni kell. Neked is, nekünk is. Ölelni sem hagyják magukat. Hideg kezükkel, azért csak-csak megérintenek. Évek hullanak a köszvényes markukból; évek, ízek, imák. Istenem hova robog ez a vonat!?! Hova visz minket, ez a csillagtalan éjszaka? Ülök, szemben velük. Ülök. Kezemben a pici zöld hátizsák. Nagyapám büszkén mutogat az utca népének. - Tisztára a keresztapja, Jani! Tisztára Sanyi! 

A kalauz kihúzza a fülke ajtaját, csak az én jegyem kezeli le.

- És a többiek? – nézek kérdőn. Legyint. –  Uram, sietek.

A vonat Tátralomnicon áll meg. Tudom. Hiába sötét minden, reggel nagy méltóságosan a fehér sapkás hegyek köszönnek majd be az ablakon.

- Ne felejtsd; fent a Svinica alatt van egy tengerszem. Olyan pici, hogy egy gönci hordóba elférne az összes vize. Az utolsó cseppig. Aki ezt a csepp tavat megtalálja, míg él…. Aki ezt megtalálja és iszik belőle. Az soha meg nem halhat. Az, ott a hegyen várja meg az ítéletnapot. Hozzá nevetve megy el majd Krisztus Urunk… Csak vigyen egy szentelt gyertyát is magával. Csak vigyen fel, egy folyton égő gyertyát, mert a csillagtalan éjszakán, amikor eszébe jutnak a halottai, a könnyei zuhatagként zúdulnak majd a völgyekbe és elpusztítják még a fényes Zakopánét is…

Felfelé találkoztam egy juhásszal. Nem értettem, nem értett. Sajtot hozott, három napos kenyeret. A sajt füstölt volt, úgy nézett ki mint egy kagyló. Amikor megtörtem tejgyöngyök szaladtak belőle. Mosolygott. Tudtam, hogy mind eltűnik a föld repedéseiben. Harmadnapra meg kis bárányokként bújnak majd ki a földből, mint a cserebogarak májusban.

Van egy falu a tavacskától egy óra járásra. Ott minden nap feltámadnak a halottak. Este elmennek a temetőbe, de reggel már ott állnak az ajtó előtt. Arcuk sápadt mint a köpült tej. Kezüket imára kulcsolva járnak. Sietve mennek, mintha dolguk lenne. Mintha mindjárt megérkezne a mennyei király.

Apám diófákat szeret ültetni. Azt mondja okos fák. Minden ősszel bebizonyítják. Mosolyogva fog a kezébe néhány szemet majd feltöri őket. – Látod fiam, a diónak agya van, nem üres a feje, mint a tied.

Nevet. Nevetem. Apám úgy játszik a fákkal, mint más a kutyákkal. Metszi, permetezi, simogatja őket. Vihar idején mankót rak alájuk. A fák megismerik, tisztelik; sűrű lombjukat meg-meghajtják előtte. Apámat szeretik a fák…

Édesanyám egy fügefa. Édesanyám egy hamvas barackfa. Szórja szét szirmait. Szórja rám szirmait. Nálunk minden este tavasz van, ha együtt vagyunk. Nálunk minden este nyár van, ha együtt vagyunk…

Jóanyám útravalót csomagol. Készít nekem minden földi jót. Itthon látom csak, a szívét is ideadta. Hívom. Nevet.

- Maradjon nálad, kicsi fiam.

Boldog vagyok, nevetek. Jó ember az apám, csodálatos az édesanyám. Erre szavak sincsenek. Szívet csomagolnak, meg félkész fohászt; – Ne maradj már egyedül!

Kérlel apám és nemcsak a féltése visszhangzik bennem. Ígérjem meg neki az unokát. Ígérjem meg neki, hogy lesz még olyan karácsony, amikor izgatottan várjuk a Földre szállt Kisjézust. A miénket…