Egész nap szakadt a hó. A pálmafák megőszültek. A tenger seszínűen, búsan nyaldosta a kikötő betonfalát. A komp el sem indult. A kapitány egy szendvicset falatozott és maga elé bámult. Intett neki. Az elmosolyodott és visszaintett. Az Ainos hegy teteje felhőbe burkolódzott. Méltóságteljesen nyújtózkodó testét szűz paplan borította. Csak a fák törték át a vastag pehelypaplant. Fekete fogpiszkálóként sorakoztak a távolban. Elindult a cukrászda felé. Cukrászdának hívta, pedig igazából valód pékség volt, sokféle kenyérrel, friss pékáruval. Azonban a vitrinben végtelen baklava, kataifi és galaktobureko készlet kellette magát, aminek sose tudott ellenállni. Kért egy hosszúkás kenyeret, majd száját csücsörítve mustrálgatni kezdte az édes kínálatot.

• Ez mi? – mutatott egy ismeretlen sütire álmélkodva. A pite szerű, narancsos különlegességet még soha nem látta addig.
• Portokalopita! – válaszolt hetykén az ősz hajú eladó asszonyság. – Csodálatos leveles tészta, naranccsal, joghurttal. Édesnyám receptje szerint, hogy nyugtassa a jóisten… Azok voltak a karácsonyok…
• Portokalopita… - ízlelgette a szót, mintha máris beleharaphatott volna az édességbe.
• Kóstolja meg. Legyen a vendégem! – noszogatta a hölgy és gondolkodás nélkül rábólintott a visszautasíthatatlan ajánlatra.

A pékség apró és szűk volt, de egy pici asztal és két szék is elfért benne. Ide ült le és falatozni kezdett.

• Mmmm!!! – hunyta be a szemét – ez isteni! – lelkendezett. Nem volt szokása, de most lassan evett, hogy kiélvezzen minden falatot. A tészta roppanva omlott szét és az édeskésen narancsos délszaki süteményben ott volt minden, amitól szerette a szigetet. A könnyedség, a báj, a napfény mediterrán íze. Ahogy eltűnt az utolsó morzsa is észrevette, hogy a hölgy egy nagy műanyag vödörből egy csészébe valami folyadékot mer.
• Csak nem gyógytea? – kérdezte.  
• Hólé – válaszolta a nő szenvtelenül.
• Pardon! Jól értettem; hólé? – értetlenkedett.
• Tudja hozattam a hegyről egy vödör havat – olyan természetességel mondta, hogy abba nem lehetett belekötni.
• Hozatott a hegyről egy vödör havat. – ismételte meg a hihetetlen mondatot.
• Azt kortyolgatom. A megolvadt havat.
• A megolvadt havat!?! De miért?
• Húsz éve nem esett erre hó… - válaszolta a hölgy elcsukló hangon. - 20 éve már, hogy nem kóstoltam havat. Most élvezem. Élvezem az ízét. A görög hó lágy ízét.

Eszébe jutott, hogy gyerekkorában nagy jégcsapokat tört magának, miközben hazafelé ment az iskolából. Azt szopogatta. Estére csúnyán bedurrant a mandulája. Az édesanyja kamillateát készített és sállal a nyakában fektette le. A paplanját mielőtt ráterítette, a cserépkályhához szorította. Forrón hullt pici testére a takaró.  

• Megkóstolhatom? – kérdezte félénken.
• Hát persze! - felelte a nő és máris előkerített egy másik csészét. A merőkanállal tele töltötte és úgy nyújtotta át. Megszagolta. Mintha tej lenne benne, de meglehet, csak nem jól mosták el a csészét. Beleivott.
• De hisz ez tej! – kiáltott fel.
• Meglehet – somolygott a nő. – Tudja fent a hegyen apró vadlovak élnek. Biztosan halott róluk. Így az is meglehet, hogy kancatej. Ki tudja. Nekem hólé. Mert csak télen iszom.

Két-két darabot kért a baklavából és a portokalopitából. Amikor kilépett a pékségből, sűrű hópelyhek ültek a vállára és énekelni kezdtek. Szerelmes lett a tejszagú télbe…