… az Ázok hatalma nem tart örökké. Eljön az idő, amikor az óriások szövetkeznek Loki gyermekeivel, a Fenrir farkassal, a Midgard kígyóval és Hellel. A tél győzedelmeskedik a nyár felett, farkasok rabolják el a napot és a holdat, a csillagok lehullanak az égről. Megremeg a föld, kiönt a tenger. Ekkor kilovagolnak hazájukból a tűz birodalmának fiai is. Az Ázok is csatasorba gyűlnek, elöl lovagol Odin aranysisakjában nyolclábú lován. A Mimir-forráshoz lovagol tanácsot kérni, a bölcsesség forrásának azonban zavaros a vize. Yggdrasil fája megremeg. Fenrir farkas elszakítja béklyóit, és Odinra támad…”

(Germán regék)

…És látám, hogy a fenevad és a föld királyai és az ő seregeik egybegyűltek, hogy hadakozzanak az ellen, aki a lovon ül vala és az ő serege ellen…

(János jelenésekről 19/19)

Jézus tanítása a végtelen altruizmus. A szeretetnek egy olyan formája, amikor teljesen lemondok minden szerzett, örökölt emberi előnyömről és az agapében feloldódva azt szétosztom a többiek között. Jézus egyértelművé teszi, ahhoz hogy országába bebocsáttatást nyerjünk, meg kell szabadulnunk a test gyöngeségtől, a magántulajdontól, gőgtől, becsvágytól és számtalan ilyen haszontalanságtól.

A mai, magukat kereszténynek valló emberek azonban mindehhez furcsán viszonyulnak. Az Abendland, az általunk csak nyugatinak nevezett (zsidó-görög hagyományokon alapuló) kultúra ugyanis ezzel a felfogással nehezen tud mit kezdeni. Szentté nyilvánítja a patrícius családba született, de vagyonától és nemességétől megszabaduló Ferencet és kalkuttai Terézt, de azért a hétköznapi – a sátoros ünnepeken megélt szakrális pillanatokon kívül – a magántulajdon szentségét, a versenyt, a tőke szabad áramlását, a (személyes vagy ennek béklyójából kitörve, akár a társadalmi) jólétet sokkal fontosabbnak tartja.  

Az Európai ember (értsd: uniós országok polgárai) hosszú küzdelmek és viszályok árán jutott el odáig, hogy közös nevezőre jusson a jólét és az a köré épülő jogrend, társadalmi normák, konvenciók kérdésében. A politikusok bénázása, a nemzetállamok közötti kisebb-nagyobb (érdek)ellentétek ellenére egy viszonylag (jól?) működő rendszert sikerült kialakítani több száz millió ember boldogulása érdekében.

Vajon ezt látva, Jézus szívesen lenne-e európai-polgár? Elfogadná a brüsszeli, gazdasági kiskátét? A magántulajdon szentségét, a szociáldemokráciát, – mint a mennyei Jeruzsálem licence alapján épülő ethoszt - annak minden hibájával és előnyével. 

Egy biztos nem lenne elragadtatva. Kritizálná a korrupciót, a bürokráciát és szociális kérdésekben sokkal több empátiát, odafigyelést és áldozatot követelne. Mi pedig legfeljebb azzal érvelhetnénk, hogy máshol még ennyi sincs... Legfőképp azonban az elszemélytelenedett társadalmak, a hitevesztett, magukba forduló emberek miatt keseredne el. Mert azt látná, a 2000 éve hozott áldozatának elmarad a katartikus hatása...

Az Uniót elözönlő, többnyire gazdasági menekültek láttán azonban újabb és újabb kérdéseket kell feltenni az olyan magamfajta (magát neokatolikusnak valló) embernek. Ezek a kérdések pedig újfent az altruizmusról szólnak.

Mi a fontosabb? Megóvni a világom, kultúrám, identitásom, vagy a jólétért vándorló embereknek kell felajánlanom minden tulajdonomat? Kerítést kell építenem, magamat és Jézus templomait védve, vagy a „menekülteket” befogadó szállásokat?

Miközben ezeket a sorokat rovom, már érzem, minden kérdés sántít, minden kérdés béna és nem is valóságról szól. A valóság ettől sokszínűbb tarkább és meghökkentőbb. A kérdések mögött ugyanis újabb és újabb kérdések lapulnak, sokkal izgalmasabbak és még meghökkentőbbek arról a világról, melyek a szövevényes érdekek, tervek és furcsa, sötét szándékú emberek világába vezet. Vagy oda se, csak egyszerűen az emberi kapzsisághoz és mérhetetlen hülyeséghez.  

A germán mitológia, ahogy a keresztény Biblia is érzékletesen, félelmetesen és megrázóan írja le a világ végét. A germán regék, - most a moziban eyecandy-ként működő Marvel filmek miatt is - szinte a szemünk előtt válnak valósággá. Így aztán látjuk értjük, tudjuk, hogy ki is Loki, és vele szemben kicsoda Thor, Odin és a többi Áz, aki ránk vigyáz…   

Vajon ezzel a legújabb kori népvándorlással valóban elérkezünk az Abendland halálához? Vajon, amikor korlátozás és felső plafon nélkül engedjük be a „menekülteket” Európába, akkor nem magunk nyitjuk-e ki Pandóra szelencéjét? Nem mi magunk kínáljuk fel a pusztulás démonainak a világunkat? Vagy csak a változástól félünk? Attól, hogy, amit a miénknek vallunk a világból, az mindörökre elveszhet?  Mennyivel jobb keresztet látni egy templom tetején vagy éppen félholdat?  Jézus vajon melyiket találná számára kedvesebbnek? Finomabb-e a kebab a rántott húsnál? Sária vagy Code Napoelon?

Bagatell és húsba vágó kérdések. A Prédikátor könyve könnyen legyint, minden hiábavaló a világban… és valóban, néhány milliárd év múlva a nap beszippantja a Föld nevű bolygót és felemészti. Mit számít, majd akkor, hogy volt-e kerítés az unió déli határain… Hölgyeim és uraim, de addig van még néhány évünk! Van még néhány esélyünk a világot jobbá, kiszámíthatóbbá, emberivé, kevésbé fájdalmasabbá tenni.

Persze időnként Róma felé is fordulok. Még akkor is, ha csupán csak megérteni szeretném az argentínt, aki most Isten kegyelméből Péter székébe került. Mert meggyőződve semmiről sem vagyok, és meglehet csak magam nyugtatom azzal, hogy védelemre szorul a hitbéli örökségünk. Talán csak magunkat nyugtatjuk azzal, hogy kuruc vérünket meg nem tagadva szembeszállunk globális kihívásokkal, a multikulti felerősödésvel és az időről-időre megjelenő és eddig még mindig keletről induló népvándorlással. 

Utóirat:

Ne hagyd, hogy az erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben – ez a sor nem egy jezsuita szakkönyvből származik. Isaac Asimov vetette papírra Az alapítvány című regényében. Ez a mondat arra is tanít, hogy addig kell cselekednünk a magunk sorsát illetően, amíg döntési pozícióban vagyunk…