Az éjszaka neszel, delel. Furcsa, ahogy a vízszintesbe került világ álmában suttogni kezd. Az éjjel mellém ül, de nem altat, hanem zongorázik. A dallam, a vers egy sosem volt nyarat idéz. Krétán. Hegyek, patakok, hideg tél után későn ébredő, de iparkodó krókuszok. A Szamária-szurdok forró ölelése. Te jössz felém. Mirtuszkoszorúval, fehér ruhában. Az én menyasszonyom. Tisztán, szenten, áldással tele, mint a görög húsvétok. Lépdelsz, azokon a tökéletes, fénnyel simított lábaidon. Végtelen tenger a szemed, könnyű szellőt hoz magával a hajad. Az én menyasszonyom. Mondogatom magamban. Bolondod vagyok. Királynőm. Császárnőm. Bálványom. Oltárom. Nézem a kezed. Nézem a csípőd. Mosolygok. S érzem felemelsz magadhoz; bűneim kiszárítod, kiűződ belőlem. Évezredek óta erre várok, hogy kimondjam, hogy kiáltsam; te vagy a menyasszonyom, te vagy a tejút, az univerzum közepe. Csipke, habos álom, a földre szállt kívánságom. Aztán mégsem kiabálok. Hallgatok. Csak a szemem fecseg... Csak a lehunyt szemem. Meg az éjszaka. Neveletlen csillagtanúk, bolond baglyok, ittas zongorista. Régóta perellek vissza...
https://www.youtube.com/watch?v=im7Eyl9HY-k
