„ - Hát nem várt? – kérdezte Szindbád. – Nem álmodott velem?

- Egyszer álmodtam a múlt héten vagy tegnap. De én sok bolondot összeálmodok. Most már emlékszem: együtt játszottunk valami színpadon, kegyed frakkban volt, a frakk bal oldalán egy nagy csillag. Hogy került ide?

- Azt álmodtam, hogy maga álmodik velem, hát útra keltem…”

(Krúdy: Szindbád és társai)

Nagy éjszakában rohant a gőzös. Kormos, fátyolos éjszakában, mintha valami szurokba készülne belefúródni. Nem pislákolt akkor éjjel semmi, sem a távoli tanyák felől, sem a városok pályaudvarain. Azt sem tudta, hol jár. Csak szívta, szippantotta magába az éjfekete ruhába öltözött, gyászos Alföld: Cegléd, Szolnok, Debrecen. Egykedvűen bámult ki az ablakon, nem érdekelte, hol is jár. Mégis azt vette észre, ahogy az idő öregszik, egyre izgatottabbá válik. Hangyaboly nőtt a gyomrában és az apró rovarok, bolond módra szaladgáltak végig ínakon, vénákon és zsigereken. Egy kis demizsonban bort hozott magával. - Ajándék! – így fagyasztotta le a tudálékos, cinkosan okoskodó mosolyokat. De amikor nem látták, nagyokat húzott a kétliteres, fonott vesszővel óvott, zöld üvegből. A bor néhány kortyra fogyatkozott, de sem édes álom, sem hűsítő nyugalom nem szállt rá. A mozdony nem sípolt, sikoltott a fülében. Mint, amikor egy szép nőre ráijesztenek és az torkaszakadtából rikoltozni kezd…

- Minek is szálltam fel? - kérdezte magától – Maradtam volna Óbudán. Ténferegnék a macskaköveken. Fütyülnék az orrukat mindég magasan hordó, sváb lányok után. Vagy írnék, úgy ahogy ittas trubadúrhoz illik, borgőzös mámorban, megpirosodott és megbékült ábrázattal. Írnék, imát, kis csasztuskát fehércselédekhez, kik csak nevetnének rajtam és azt lesnék, ez a bolond íródeák mikor fizeti nekik valami édeset… Most itt ülök, ezen a semmibe rohanó acélparipán és az üdvösségért a pokolba akarok szállni. Mi keresnivalóm van nekem ott? Pontosan a születésnapomon? Mi keresnivalóm van ott, ahol éjjel a szél is aludni tér, ahol a sárga lámpák úgy bóbiskolnak, mintha a világ összes fáradtsága az ő vállukra lenne pakolva?

- Már nem sok van hátra, művész úr! - Mosolygott rá a pedrett bajszú, nyírt szakállú kalauz, aki már akkor felismerte, amikor a Nyugatiban felszállt a vonatra. – Az asszonykám olvassa magát, mindég. Mindég. Szokott nekem felolvasni, és csak úgy pereg a könny a szemibűl, amikor olyan szerelmetes részhez ér. Ej, művész úr, maga aztán ért a fehérnépek nyelvén. Magának ezt a jóisten a pult alól adta. Ezt a szépen szólást. Ezt a nagy, ékes beszédet. Kincs ez, én mondom magának. Nagy kincs!

Hallgatta a fejjel kisebb, mokány, uniformisba bújtatott embert, és közben elő-elővette a zsebóráját. Fogalma sem volt mikor indultak. Ezt az októberi időt még nem tudta kiismerni. Mikor sötétedik, mikor kel a nap, külön enciklopédiát igényel ez már így október idusa után.  

A vonat aztán mégis megérkezett. Cipekedő asszonyságok, sétapálcás urak, poros csizmájukat tán még éjjel is hordó tirpákok potyogtak le a téglából rakott, tornyos pályaudvaron. Az áporodott ember- és petróleumszagon, fekete zsírokon és szénfüstön túl, az ősztől sárguló hársfák és akácok fanyar, édes-bús illata rázta meg az orrcimpáját. – Itthon vagyok.., – mosolyodott el olyan szívszorító melankóliával, ahogy csak élő tud nosztalgiázni, fájni elmúlt, letűnt gyerekkor, elárvult szerelmek, szarvas-pörköltök és sárgán vigadó, kőttes kalácsok felett…

- Méltóságos úr! Elvihetem? – kérdezte egy homokfutó mellett álló kocsis. Megrázta a fejét és nekiindult gyalog. A fekete paplanok arrébb kúsztak. A csillagok kezdtek megfürödni, a nyugalmat árasztó világ, felfelé szálló párájában.

Itthon lenni. Egy levegővel menni át a városháza árkádjai alatt. Hallani a tirpák asszonyok rekedt kiabálást a térén, ahogy a portékájukat árulják. De jó lenne most beleharapni egy almába és leülni a Papok padjára. De még jobban esne egy hideg sör a Gajdos-féle korcsmában, miközben nézni, hogyan szállingóznak ki a törvényházból az egymással pereskedő tirpák atyafiak. Majd somolyogva nézni, hogy a kézfogás után, hogyan isznak meg egy karcos pálinkát a sok okoskodás helyett.

A Szarvas paléta olyan csöndesen szundikált, mintha senki sem lakna errefelé. Még a kutyák is elaludtak. Az utcán csak egy-egy kigömbölyödött macska szaladt át. Villogó szemükben rémülettel vegyes kíváncsiság. A Béke szálló felé tartott. Tudta, azoknál éjjel is van recepciós, na meg üres szoba, ahol álomra hajthatja a fejét. A demizson a vonaton maradt, – méltatlankodott – talán volt még benne néhány korty, most jól esne. Erőt adna, bátorságot. Felkelteni a várost, beleordítani ebbe a fülsüketítő csendbe; ébredjetek! Itthon vagyok!

- Tessék a 101-es kulcsa! Mosolygott a lenyalt hajú, gondosan nyírt bajszú recepciós. Arca kerek volt mint a nap, szeme szürke, mint az utcák és a szája meg nagyobb, mint egy székely kapu. Köpcös, kisember, aki szerelmes volt a munkájába.

Felment. Ledobta a kabátját. Cigarettát vett elő és kinyitotta az ablakot. Vagy hármat is elszívott egymás után, majd lefeküdt az ágyba és elaludt.    

 ***

Álmában szembe jött a szépasszony. Elegáns, lila ruhában, karján fonott, kerek kosár, benne friss, illatos petrezselyemszálak, virító zöldjükkel. Ha valaki alaposan megnézte volna a levesbe szerzett finomságot, észre vehette volna, nincs 5 perce, hogy eltávolodtak az anyaföldtől.  Megállt mellette, levette a kalapját, meghajolt. A nő rám sem nézett. Francia parfümillata finoman lebegett utána, mint egy fátyol…   

Kopogtattak. Ahogy megbeszélte a recepcióssal, kiadós reggeli érkezett. Egy halvány, ovális arcú, szöghajú, törékeny szobalány hozta fel. Lesütötte a szemét. Csak annyit rebegett, zárt fogsorral, rózsaszín ajkai között; - A méltóságos úrnak hoztam a reggelit.

– Tegye le fiam mondta -  és némi aprópénzt rakott a markába. Ujjai a nyirkos, nedves lányosan puha tenyérhez értek.

– Még szűz, - gondolta - mint az első hó decemberben…

A sonkás tojást lassan ette meg. Élvezte a falatokat. Házi, füstölt sódar vékonyra vágva. Megpárolva, majd zsírjára sütve. Erre ütötték rá a tojásokat. Finom kalocsai paprikát leheltek rá és a Skolnyik-féle pékségből hoztak hozzá olyan fehér kenyeret, melynek jóságos illatától még az öreg Jósa doktor utolsó kenetre váró betegei is egyből jobban lettek volna. Már kihűlt a kávé, amikor felhörpölte. – Ámen! – ennyit mondott fennhangon és rágyújtott.

Félig sem szívta el, mert a finom remegés ismét úrrá lett rajta. Sietve rendbe szedte magát. Bejelentkezett borbélyhoz, borotválást, hajvágást kért. Hetek óta nem nézett ki ennyire embernek. Dohány színű öltönyét, hófehér ingét kivasaltatta a szállóban. Majd megkérdezte a recepción, hogy a nagyságos asszony ajándékboltja megvan-e még.

- Mán, hogyne lenne! - rikkantotta a nappalos. Ez magas volt, szikár, okulárét hordott és valami furcsa tisztítószer szag lengte körül. – A naccsága kérem nemcsak ajándékboltban utazik immár – folytatta kioktatóan. – Egy kis vendéglőt is visz. Szigorúan a „mama konyhája” szerint. Nagy a sikere. A rossz nyelvek szerint a naccsága miatt jár oda a város díszes, úri közönsége. Mások azt mondják, olyan ételek főnek ott, melyek ízétől nem lehet szabadulni. A tisztes matrónák ugyanakkor csak boszorkánynak, kóklernek, sarlatánnak tartják. Lefitymálják…

- Elég! – válaszolta sziszegve. - Nem érdekel mit mondanak a naccságáról. Annyit mondjon el, hol van ez a híres vendéglő!

- Itt mellettünk kérem, a Keskeny uccában…

***

Kakasleves, kakashere pörkölt, stíriai kappan… A naccsága az összes kakassal végez Nyíregyházán – álmélkodott, amikor az étlapot forgatta. Az ékes vendéglő persze messze túlmutatott Szabolcs vármegyén. Aranyszínben pompázó falak. Méregdrága, import tapéták, mahagóni székek, asztalok. Az evőeszközök és porcelánok Németországból, a kristálypoharak Prágából az abrosz, a szalvéták Bécsből. Decens, kifinomult ízlés. A személyzet ruhája elegáns, egységes. Az arcok vidékien bájosak, de látszik rajtuk, hogy alaposan megválogatták őket.  

- Tetszett már választani a méltóságos úr? Vagy netalán segítsek? – kérdezte a kiérkező főpincér. Ötven felé félúton, őszinte tekintettel, napbarnította arccal nézett rá. Ez az ember, ha nem itt dolgozik földet művel - gondolta magában. Mint a jó tirpákok általában.

- Jajj maga ismerős nekem – blöffölt egyet. – Ha nem sértem meg, megmondaná a becses nevét? – próbált bizalmaskodó hangon szólni a Herr Obernek.

- Szokol József vagyok, szógálattyára a méltóságos úrnak. Itt születtem Nyíregyházán, itt jártam ki az iskolákat is. Ide való a kisfeleségem, aki most a konyhán serénykedik. A naccsága nem olyan régen csábított át minket a Koronából, ahol nagyon meg voltak egyébként elégedve a munkánkkal – húzta ki büszkén magát és közben megrántotta a selyemmellénye alját.

- Nahát akkor mester uram, mondja meg a kedves feleségének, hogy egy tűzforró kakaslevest kérek. A zöldségeket és a húst előtte hozza ki. Azokat is forrón. Hozhatja a belsőségeket is. Ha volt vére ennek a jószágnak megfőzve, tán még azt is. S hozzon hozzá ecetes, reszelt tormát. Olyan erőset, mint a bilkei Firczák Iván.  

Egy hosszúkás tálon érkezett meg a kakas levesbe főtt húsa, alkonyi napsugarat idéző sárgarépákkal, néhány darab vajpuha karalábéval, egy félbe vágott kelkáposztával és néhány szál fehérrépával egyetemben. A szépen púpozott tál tetején ott pihent a kakas mája, veséje, ott rezgett egy darab sötétbarna főtt vér. A mélyedéseiben némi leves érkezett, amolyan mutatóba, apró zsírpettyekkel. A torma friss volt és élénk, felszaladt az orrába, jótékonyan megcsavarta. Tüsszentenie kellett.

– Egészségére! - hangzott a pult mögül…  

- Köszönöm – válaszolta és nekilátott a főtt húsnak. A kakas puhán, a leveslével átitatva omlott szét a szájában, a zöldségeknek karakteres, házi íze volt, mintha csak a nagyanyja gondozta volna őket a kiskertben. A kelkáposzta úgy kísérte a főtt májat és a vért, hogy attól valami bolond, gyermeki boldogság lett úrrá rajta. Minden falat után újraélte ifjúkorát, felidézte az édesanyja leveseit, visszahozta a boldog aranykort, amikor a volt a legnagyobb problémája az méltóztatott lenni, hogy elengedik-e a Vietórisz fiúval csavarogni a Bujtosra… A naccsága, a szépasszony nagyon értett ehhez. Nagyon értett a kakasleveshez. Ezt reszelt, házi tésztával hozták. Forrón, száját égetve kezdte kanalazni. Némi borsot szórt rá, pedig nem hiányzott abból semmi. Nézte, ahogy az apró borsmorzsák szétszaladnak a leves felszínén. Aztán, amikor a kanalat a szájához emelte és beszívta a levest, lehunyta a szemét. Azt érezte, hogy a leves nemcsak a száját, nyelőcsövét égeti, azt érezte, hogy ez a korty bizony a szívébe jut. Ott pedig pokoli kínokat okoz. Jajj annak, akit egy nő levessel láncolt magához. Jajj annak, aki egyszer megkóstolta egy vágytól reszkető fehérszemély titkos receptből főzött levesét. Elveszett, elbukott. Nincs élete, nincs szabadulása. Örökké éhesen kódorog, mint egy fogatlan farkas. Örökké szabadulna, de kínját csak attól a kéztől, attól a levestől, attól az édes mosolytól remélheti. Lehet messzire menni, lehet eltávolodni, lehet elüldözni. Meg magunknak hazudni, a vége akkor is keserves lesz…

Az utolsó kanál megremegett a kezében…

-Hozhatok-e most már valami főételt a méltóságos úrnak? – nyájaskodott a pincér.

- A naccsága itt van? – kérdezte kurtán.

- Szokott… – válaszolt sietve a pincér, minden meglepődés nélkül – azonban most Bécsbe utazott, üzleti útra – az üzleti utat jól megnyomta, éreztetve, hogy bizony a naccságának már Bécsben is dolga akad.

- Nézze, barátom József! – szólt magába roskadva. – Én kinéztem magamnak egy szarvaspörköltet, házi galuskával és azon gondolkodtam, hogy ezt a hússal töltött lapcsánkát is megkóstolom, de  én most itt hagyom a maguk tökéletes vendéglőjét. Egyetlen dolog miatt - hadarta egyre vészjóslóbb hangon…

-Megtudhatom, kérem… – rebegett a pincér, majd folytatta - hogy netalán, pontosan, egészen direktben mi az, amivel erre a felettébb szomorú lépésre szánta el magát a méltóságos úr?

- Idefigyeljen, József! – lassan felállt és egészen közel hajolt a férfi arcához. – Ebbe a levesbe nem főtt bele a kakas szíve. Ne nézzen rám így! Magának ezt pontosan tudni kell, ha a kedves felesége ott dolgozik a konyhán. És tudja, hiába volt majdnem tökéletes a leves, de az a hiányzó szív tönkretette a harmóniát. Szív nélkül sem ember, sem leves nem lehet teljes. Szív nélkül sem a leves, sem az élet nem ér egy fabatkát sem. Tudja mióta élek én szív nélkül? Tudja? Nem tudja… Mióta elköltöztem innen. Éppen a maga Bécsben üzletelő naccsága miatt… És most adok én magának valamit. Fogja ezt meg. Ha megjön a naccsága, adja a kezébe… De szigorúan a saját kezébe. A hófehérbe…

A férfi egy friss Nyugatot adott át a pincérnek és mindkét tenyerével megszorította az újságot markoló pincér kézfejét. A füzetből egy budapesti képeslap kandikált ki, könyvjelzőként. Ott be is volt törve. A lapon nagy betűvel ez volt nyomtatva; Krúdy Gyula: A kakas szíve…