Szeptembernek éppúgy van idusa, mint márciusnak. A szeptembernek éppúgy vannak titkai, mint májusnak. Éppúgy vannak fülledt, nehéz éjszakái, amikor zihálva, csurom vizesen ébredsz, mert magad sem hiszed el, amit álmodtál. Akkor pedig végképp elképedsz, amikor kinyitod a szemed. Gyertyával a kezükben egy gyerekkórus énekel a hálószobában. Teli torokból tolják, ismerős a dal: valaki mondja meg…  

Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,

Anyám azt mondta, hogy boldog légy,

De anyám azt nem mondta, mért nem e földön,

Anyám nem mondta, mondd, miért.

Nézed a kórust. Feljebb húzod a takarót. Azt hiszed nem látnak. Ők csak mosolyognak rajtad és simán végigéneklik ezt a szívbemarkoló, lelket fosztó sorokat. Te ott vagy a pólódban, az éjszaka kellős közepén. Biccentesz, amikor meghajolnak és kivonulnak. Az éjjeli szekrényről ijedtedben levered a telefont, a távirányítót, a bibliát is. Az a földön kinyílik. Felkapcsolod a lámpát. Ezt a sort olvassa a szemed:

Ideje az eltépésnek, és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak, és ideje a szólásnak.

Hát szólalj meg hát. Szólalj meg, csacsogj nekem. Beszélj bennem, beszélj belőlem kérlek! Suttogj nekem szerelem! Szónokolj nekem, mint egy hősnő... A szavaid emeljenek égig, a hullámok tetejére... Szavaid ácsoljanak nekem lajtorját a csillagokig. Ékes mondatok, bátor, őszinte novellák. Életet éltető remény-regények.

Nem akarok úgy menni el, hogy nem mondtam el mindent. Nem akarok úgy elmenni, hogy nem is hallgattál meg…

A csend sarokba szorít...

Csak a tavaszi éjek csendjét állhatom. Csak a tavaszi éjek csendjében bízom. Énekeljetek hát bolondok! Hangosan, bátran, teli torokból! Tudom már, a megváltás a becézésedben lakik…