Jó tíz évvel ezelőtt minden álmom egy Seat Leon volt. Egy fekete, harapós, nagyvérű Leon, amivel lassan krúzolok majd végig a Kossuth utcán, aztán a stadion előtt rákötök egy irgalmatlan a téglát a talpamra és 150 felett, mint egy golyó érkezem meg Sóstógyógyfürdőre a csajokkal fagyizni. Mire valóban vettem egy Seatot, benőtt a fejem lágya. Már nem a csajok miatt tetszett a Leon.  Jobban érdekelt, hogy az 1,4-es TSI motor takarékos, és a márkatársaknál olcsóbb az autó szervízköltsége. A józan megfontoltság irányította a pénztárcám ahelyett, hogy elcsábítottak volna a SUV-ok, esetleg nagyobb kategóriás verdák szirénhangjai. Persze azért a forma, a sportosan elegáns megjelenés, a 17”-os, gyönyörű alufelnik, a LED-es fényszórók, a dinamizmus és az oroszlánszívű erő finoman játszott bennem egy macsós bluest; take it…

A Leonban nem csalódtam. Kezes, barátságos társ aki, mint egy csinos, jóravaló, pirulós háziasszony, még takarékos is. Igazából akkor éreztem meg, hogy bizony a gyönyörű, kompakt autómnak vetélytársa született, amikor élőben megláttam az Atecát.

Love at first sight

Ez volt a meglátni és megszeretni tipikus esete. Pedig valljuk be, ha a Leon belső tere németesre sikeredett, akkor bizony az Atecát illetően még a külső is nagyon precíz, germán dizájn. Nincs már hely spanyol szívnek, meg mediterrán blikkfangnak. Semmi narancsliget, meg sangriaillat. Ez bizony egy piacvezérelt, a közízlést félelmetesen kiszolgáló formavilág, ami könnyedén gyűjti be az elismeréseket és gyárt bólogató Jánosokat még a megfontolt családapákból is.    

Az Ateca ugyanakkor semmiféleképpen sem középszerű járgány. Elegánsan mokány, mint amikor egy olimpiai bajnok atléta Boss öltönyben, fehér ingben, de azért nyakkendő nélkül jelenik meg egy partin. A vonalvezetése jól értelmezhető, sportossága, könnyedsége egyértelmű de ugyanakkor valami maszkulin nyerseséget is tükröz. Nem tudok azonban elvonatkoztatni attól sem, hogy igazából ez egy nagyra nőtt Leon…

A Leon nagybácsija

A Leonnal való vérrokonsága a belső térben válik nyilvánvalóvá. Aki ült már a 2012 után gyártott kompaktokban érezni fogja, hogy az üléseken kívül itt bizony minden az ismét sikeres Leon univerzumából származik. A VW csoport a bevált receptet nem akarta elrontani. Egyszerűen kihasználta az új Golf-unokaöccs sikerét. A letisztult, egyesek szerint steril és rideg, ugyanakkor hihetetlenül ésszerű belső elrendezést úgy ahogy van, átültették az Atecába. A műanyagok deréktól lefelé olcsók, de strapabírók. Fent azonban már eltűnik a kopogós világ, minden puha, kellemes tapintású. Bár a legjobban felszerelt verzióban autókáztam négy napig, még itt is csak kevés króm, meg némi zongoralakkos felület jelezte, ezért a verdáért már komoly pénzeket kell leszurkolni.  

Bábának mindig német mérnököt!

Az Ataecában minden nagyon ésszerűen, okosan, németesen van elrendezve. A digiklímától kezdve, a kapcsolókig és a kormányról vezérelhető egységeik. A középen elhelyezett, érintőképernyős fedélzeti komputer és a hifi könnyen tanulható, villámgyorsan személyre hangolható. A navi gyors, pontos, alapos. Természetesen minden infót megkapunk a műszerfalon az órák között is. Amire felkaptam a fejem, az az autóban megszólaló zene minősége volt. A hangszórókon apró felirat, Seat Sound jelezte, hogy itt bizony hangmérnököket, vagy legalább is audiophil plecsnire gyúró munkatársakat alkalmaztak. Sikerült is valamiféle koncertteremre hajazó élményt biztosítani  a bent ülőknek. A basszus lágyan teszi a dolgát, a magas finoman cincog, mint az egér a padláson és a közép is igen jól boldogul a különféle zenei stílusokkal is.

Jól telepakolták!

A vezetést segítő fícsörök valóságos hada állt rendelkezésemre. Egészen attól kezdve, hogy automatikusan kapcsolta a fényszórót, még az országútit is, az előre is felszerelt kamera felismerte a táblákat, ha akartam nem hagyta el a sávot és a tempomat arra is ügyelt, hogy nehogy nekimenjek az előttem pirickáló, ezer éves Opelnek. Ha minden segédeszközt bekapcsoltam olyan érzésem támadt, hogy az autó képes saját magát vezetni és nekem semmi dolgom sincsen. Az már csak hab volt a tortán, hogy a parkolást segítő rendszere egyszerűen lenyűgöző.

Vigyorogva a volán mögött!

A sok kapcsolgatás, próbálgatás, "ez igen" megfogalmazása után, azonban úgy döntöttem kikapcsolok minden okosságot. Az automata sebességváltó vezetői profilját sport fokozatra állítom és élvezni kezdem az intenzív autózást. Egy csapásra erőművészt varázsoltam a 2.0-es, TDI motorral felszerelt városi terepjáróból. A nyomaték fantasztikus, a 190 lóerő nevetve gyorsítja a vasat. A gyári adatok nem hazudnak. 7,5 másodperc elég a százhoz és bizony jóval 200 fölé képes a verdát repíteni az aggregát. A nyomaték vicsorgó farkassá változtatja a sofőrt, amikor tövig nyomja a gázpedált, de ettől függetlenül a fogyasztás nem lesz kiugró. Óvatosabb apukatempóban  egyébként ezzel a motorral csupán 5-5,5 liter között fogyaszt az Ateca.

Húsvéti bárány...

A kezessége meglepő az autónak. Azt már megszoktam a Leonból, hogy tapad, hogy élvezi a kanyarokat és arra csábít, hogy bátran legyek egy kicsit vérmesebb a volán mögött. Azonban bevallom arra nem számítottam, hogy egy ilyen, mackósabb darab Seat is képes hasonló módon, sportosságra ösztönözni.

Szeretem megcsókolni azt, aki elmegy...

Nagycsütörtöktől egészen a húsvétot követő keddig hajtottam a gyönyörű és ebben a felszereltségben bizony 12 millió forint felett kapható Atecát. Mindvégig az volt az érzésem, hogy elkötöm, nem adom vissza. Lesz, ami lesz, majd azt mondom, hogy ellopták tőlem. Elképzeltem a kereskedőház tulajdonosainak, a közismert Csősz Feri és fia Viktor elképedt arcát, amikor bejelentem nekik… Egyszerűn jó volt beülni a gépbe. Esténként mosolyogni azon, hogy a visszapillantó tükrök, akár a „nagyoknál” a földre vetítik az autó sziluettjét. Csepergő esőben búcsúztunk el egymástól. Végisimítottam a kezem az oldalán és arra gondoltam, hogy simán összekötném vele az életem...