„Lelkünk már a jó felé lebeg…”

„Lady A. akkortájt nemcsak szűzies szépsége teljében, hanem attól is pompázott, hogy sokoldalú képzőművészeti fejlődése éppen teljes mértékben kivirágzott..”

Sose értenéd meg egy szerelmes, eltévedt és bajba került férfi észjárását. El sem tudnád képzelni, hogy az általad csak dúvadnak, csalónak beállított férfi, mit össze tud szenvedni, jajongani, és milyen hülye ötletek megvalósítására ragadtatja magát. Persze mert szerencsére mélyen alszol és nem is vagy állandóan mellette. Nem érzed, igazából mi fáj neki, és mitől nem jön álom a szemére. A várakozás, a tétlenség börtönbe zárnak, ettől pedig olyan furcsa, kusza gondolatokat hajtnak ki a fejedben, hogy ember legyen a talpán, aki ott nagy hirtelen gyomlálni képes. A kuszaság, a kilátástalanság, a tervezhetetlenség pedig fizikai fájdalmat okoz. Először csak egy undok gyomorgörcsöt, ami ébredéstől elalvásig kíséri. Aztán hasmenést, alhasi görcsöket. A reménytelenül szerelmes, zsákutcába jutott férfi partra vetett halként csapdos oldalára dőlve, vagy murányi kutyaként jár kel, lógó orral, görbült háttal, arcán a gyomorbajosok savanyú grimaszával, folyton egy közeli mosdót, illemhelyet keresve.

„Sírt, kezeit csókolgatta, követelte, hogy esküdjék meg szerelmükre, bizonygatta, hogy az ő áldásos hatása nélkül letér a helyes útról és elkallódik…”

Persze a kérdés az, hogy ha valóban bevall mindent, ha elmond mindent, ha nem csupán rébuszokban beszél, kérdez, ha hoz magával egy díszesen csomagolt, őszinte gyűrűt, ha odaáll elé, ha elég kemény, ha elég férfias, ha képes ledönteni a nőt a lábáról és sarokba szorítani, ha kezében van a szerelme záloga és az szépen csillog a fényben, ha a csillagok állása, a telihold, meg Cupido, meg Érosz is, akkor most valóban nem lenne miről matekolni?   A tónak ezen a partján ülve, már mindegy is, ha a krokodilok zenére, nagyzenekari felügyelet mellett hullatnak nagy kövér könnycseppeket.

„Átszellemült, sugárzó arcán látszott, hogy ha Lady A. megbocsát neki, a jelent, a jövőt és mindent elfelejt…”

Vannak olyan mondatok, amelyek súlyosabbak egy gyémántgyűrű imperatívuszától. Van ilyen mondat; ha kapnék még veled egyetlen átbeszélgetett éjszakát, akkor nekem már nem kellene több a világból. Ez a mondat persze így nem drámai. Ha lenne érzéke a drámaisághoz így fogalmazná meg: annyira semmit nem ér az életem Nélküled, hogy életem hátralevő részét gondolkodás nélkül odaadnám egyetlen, veled átbeszélgetett éjszakáért.

Emlékszel erre a tavaszra? Én jól emlékszem. Soha annyit nem harcoltam még kétségekkel, árnyakkal és démonokkal mint idén. Csak elmosolyodsz és könnyen odaveted; persze, mert lábon hordtam ki a midlife crisis-t. Meg, hogy nem voltam felkészülve és gyerekes félelem-szörnyeket etettem magamban azokban, azok meg végképp és teljesen felemésztettek. Az ember nemcsak a férgektől, hanem a gondolatoktól is meg tud rühesedni. A bőre alá mászó félelmek, át meg átjárják a testét, a lelkét, a szívébe költöznek és ha egyedül marad szűköl, izzad és viszket. De nem a bőre, hanem belül, ott legbelül, az a kézzel meg nem fogható valami…

 „A lány messze jár, de soha nem felejthetem el ami köztünk volt. Messze már. Mégis vele vagyok minden gondolatban. A vágy keserű, de ha megtalálom magamban, a boldogság egyszerű és itt lehet bármelyik pillanatban. Úgy sír, de kétségek közt a szív, mert senki nem mondja el, azt, hogy vége van, vagy csak most kezdődik el.”

A változás mindig tavasszal ébred fel. Igény a változásra. A tavasz nagyképű fráter, aztán odaadja a stafétát a nagy kéjhölgynek a nyárnak, hogy senkit se kíméljen, hogy a füledbe ordítsa; a mának élj, te szerencsétlen! Nyáron éjszaka sincs, csak valami szürkületféleség. Hogy valami kurta, furcsa alvásféleséget dobj a fáradt, könyörgő test elé.

A kétség az első furcsa, derékig érő augusztusi köddel ébred. Nem kopog, nem zörget. Bejön, leül az ágyadra. Megvárja, míg a rémálmod véget ér és kinyitod a csipás szemed. Azt a félelmet nem lehet leírni. Az adrenalin meg csak fokozza, felnagyítja. Te meg úgy félsz a kétségtől, mint egy cidriző, rémült gyerek, akit egyedül hagytak otthon és az éjszaka közepén felébredve, minden neszben, árnyékban valami pokolit, gonoszt vél felfedezni…

Ahogy írom, - ahogy körbe írom ezt az érzés, amivel itt birkózom, ami maga alá temetett és most fogást keresve, ordítva próbálok felállni - ismerem meg leginkább az ellenségem. A kétség, a reménytelenség, a megváltoztathatatlan hatalma, a vég néz velem farkasszemet és még most sem vagyok meggyőződve arról, hogy jól teszem, amikor félreérthető szavakból építem fel a képtelen történetet.

„Ha akartam valaki lenni, csak érted volt, próbáltam mást keresni, csak bosszú volt… Mit akarok tőled? Csak nézlek. Csak nézlek. Te már megmondtad, így tétje sincs: tűnjek el, végleg…”

Az utolsó szó jogán, azért még készül itt valami. Nem először indul meg bennem ez az érzelmi hegyomlás. Nem először képzelem el, hogy elolvasod, amit írok, és elsírod, elbőgöd magad. Aztán felhívsz. Zokogva. Hogy te barom állat, ha úgy szeretlek, mint saját magam, vagy még attól is jobban. Imádom, ha velem vagy, ha főzöl nekem, ha csókolsz, ölelsz. Te barom, állat! Hát nem érted? Imádom, ahogy rendkívül nagy átéléssel, magad felspannolva mondod a sok hülyeséged, a cégről beszélsz, politizálsz, vagy valami állatságot kezdesz el feszegetni, amit éppen a telefonod nyomkodása közben olvastál…   

Te meg közben csak hallgatsz. Mosol, főzöl vagy takarítasz, a géped bűvölőd, sms-ekre válaszolsz. Hallgatsz. Elhúzod a szád, meghúzod a vállad.  Belémtörődsz. Semmi több. Elfogadod. Ennyit érek. Ennyire voltam hivatott. Egy ballaszt, egy darab ólom, amit, ha leraksz, ledobsz magadról újra szállni leszel képes. Szigorú vagy, kemény. Megedzettek az évek. A kocsiban Presser azt kérdezi, meddig jössz velem?

„Hát meddig jössz velem, hogyha hívlak, jobban érteni régi képeket, újra kezdeni, ami elveszett. Meddig jössz velem, ha egyszer hívlak? Míg a szívem hajt, végig jössz-e majd?”

Félek semeddig. Látod, most is csak szaporodnak a szavak… Nőnek, burjánzanak. Félek, ha mindet ide gyűjtöm egy feneketlen zsákba akkor is kevés lesz, de most akkor is megpróbálom… (folytatása következik)