A gyermekkor íze. József Attila utca lassú lejtmenet. Csütörtökön piac. Nagyapám nagy hanggal, stráffal érkezik. Limbó hintó az óvodában. Orosz Betti szőke haja a szélben. Mézes-vajas csúszkál a kezében. Lábbal hajtott világ. Pöfögő, füstös vonatok. Rozsdás sínek. Bundáskenyér illatú rendszerszintű nyakkendők. Kátránysűrű, fénytelen éjszakák. Pult alól hozott banán...

Aztán korszakváltás. Biciklik, mozi, strand. Iskola a határon, iskola a templomvölgyben. Tinódi folyton énekel. Színes levelekre, filctollal hazudott filmszerelem. Tanult kripli-csókok.

Nőtt bennünk a vágy. Elhagytuk a kisvárost. A pályaudvar egy megszokott állomás... Szembe jött a Sóstói út. A fülemben még fékez a 8-as busz, és  rajta a tömött hátizsákokból rántott hús és könyvtári kötetek illata száll.

"Itt akarok élni mindig. Mostantól mindörökké." Sóstó felett a legszebb a Göncöl. Már májusban fürödtünk. Mindig ott, ahol tilos. Maradok. Nem megyek. Hiába csalogatna Németország. Maradnak a kínok, rátarti, nehezen nyíló tirpákok. Álmodom. Tanítok. Egy nap velem villódzik a tv. Hangyaszorgalom. Szerencse. Ima. S jönnek, akik jönnek. Mennek, akiknek menni kell. A zenék, illatok maradnak.

A zene, egy tavasz, egy nagy nyár, egy forró tavasz, egy hótól boldog tél. S tudom, mikor érkeztem meg Hozzád. Tudom, mikor voltam először végtelen. Egész. Teljes. Kisisten boldogsággal. Tudom, mikor éreztem először; így maradjon minden, álljon meg a világ.

Verweile doch, du bist so schön...

A világ nem is valóság. A világ csupán az isten emlékezete lenne Nélküled...