Lepkék. Tavaszi fényben lepkék szálltak ma a Nefelejcs utcán. Bár sivár még ez a kora tavasz. Ígérget. Kampányol. Aztán elveszi a ragyogást, szürke paplant dob az égre és legfeljebb a kullancsok, meg kártevők élvezik, hogy nem volt tél, nem volt jéghideg… Ám míg tart az ígérgetős tavasz, amíg a szánk sarkát bontja a nevetés, amíg az arcommal langy szél cicáz, amíg ezüst felhők úsznak az égen és a kékség, mint a boldogság egyenruhája békét, nyugalmat sugároz ránk, addig nincs baj…

Fú a szél. Böjti szél. Itt a hamvazószerda. Itt a fogcsikorgatós negyven nap. Szigorú napok jönnek. Mintha gyerek lennék, nagy táskával, nagy lendülettel. Szigorú napok jönnek. Hétfők, szerdák, péntekek. Hús nélkül, tej nélkül, olaj nélkül. Szigorú napok ezek, amikor csak a szívek mélyén pislákol a szerelem. Egyetlen mécses ég csak. Egyetlen apró, remegő mécses…

És akkor éhesen, fáradtan, összekuszálva kell most felállni. Most kell hirtelen fityiszt mutatni, kegyosztó mosollyal, ha kell csúfolni, ha kell ölelni ezt a rossz természetű életet.

Az élet nekem egy makacs, konok nő. Az élet nekem egy lány, aki hisztizik, perel, ajtót csapkod, aki, ha kell megpofoz. Az élet nekem, olyan mint Te…

(Ja jut eszembe, élet nélkül nincs Te és Nélküled élet se nagyon…)