"Az élethez türelem kell. De a csodához bátorság kell. Az egyszerű, a csendes csoda, mikor valaki elég bátor ahhoz, hogy az életben türelmes legyen. De ez nagyon nehéz." (Márai Sándor)

"Nem az a festő, akinek ihlete van, hanem, aki másokat inspirálni tud." (Salvador Dali)

1.

• A Mesteretek itt éjszakázik? – szólította le fátyolos hangon a nő a két férfit, akik egy nagy kosárban kenyeret, meg bort cipeltek az apró házak közötti sikátorban.
• Mi közöd van hozzá? – vette oda bizalmatlanul a széles vállú, sasorrú és göndör hajú férfi. Miközben a nőre pillantott felhúzta a szemöldökét, ajkait összeszorította és grimaszolni kezdett. Gyorsan szemügyre vette a fehérnépet; - Hm, micsoda szépasszony - gondolta magában… - Vajon hány éves lehet...
• Miért érdekel téged, hogy hol éjszakázik? – kérdezte a magasabb, nagy szemű, világosbarna hajú, akinek hetykére vágott szakáll díszítette az állát.
• Csak beszélni szeretnék vele. Nagy a baj… - sütötte le a szemét a nő. Fénylő fekete haja fürtjei kilógtak a kendő alól, ujjaival azokat próbálta eltüntetni. Feltűnően szép és kedves arca volt és láthatóan nem fogott rajta a kor, pedig már nem volt fiatal.
• Mit tudsz te a mesterről? – vette át a szót a göndör hajú. Most a fogát szorította össze, amitől az orcáján táncot jártak az izmok. Leeresztette a kosarat a földre és hetykén csípőre tette a kezét, így mustrálta az asszonyt.
• Csak azt, hogy csodákat tesz. Isten nevében… – motyogta az asszony és közben az égre nézett, – és tudom, hogy csak ő segíthet rajtunk. A magasabb férfi intett társának. Kezét rátette cimborája vállára. Egy picit meg is szorította.
• Ha elmondod mi bánt, még az is lehet, hogy beszélhetsz a mesterrel – mondta határozottan.
• A fiam belebolondult egy lányba. Nem eszik, nem iszik napok óta. Azt mondogatja, hogy meg akar halni… – nagy könnycsepp remegett a szeme sarkában.
• Neked van fiad? – kerekedett el a göndör hajú kis kíváncsi disznószeme.
• Majd kialussza! – vágta a rá a másik. – Meg aztán ezzel meg mit kezdjen a mester? – jobb kezével a kosár füle után nyúlt.
• Csak azt szerettem volna, hogy űzze ki belőle ezt a lányt! Űzze ki belőle ezt a végzetes szerelmet – az asszony térdre borult előttük és hangosan zokogott…
• Melyik a házatok? – kérdezte a kecskeszakállú...

2.

• Hallani sem akarok többet Zakeusról! Dobjátok ki az ajándékait. Dobd ki anyám a házból, az illatát sem állhatom annak a virágnak! Most küld csokrot, meg most küld fénylő nyakláncot, gyűrűt? Már most!?! Most meg minek? Amikor már minden mindegy – rikácsolt Jesabel az anyjával.
• Jó van már! Csak ne kiabálj! Meghallják! - csitította az anyja. Az is fiatal volt. Inkább a testvérének tűnt, mint az anyjának. Korán ment férjhez. Szerette az urát, de a lelke közelebb állt a lányához, mint a férjéhez. – Egyébként sem hozzád való! Nem is tud udvarolni. Bezzeg Éliás tudott! – csapta össze a tenyerét. - Az tudta, hogy kell tenni a szépet. De tényleg ne kiabálj, mert szétmegy a fejem! Ne tudják már a szomszédok…
• Márpedig én kiabálni fogok! Ennyi esélye senkinek sem volt. Soha senkinek. Ez az utolsó meg mindennel visszaélt. Mit akart? Móresre tanítani, vagy rajtam verni le az összes csalódását? Mi voltam én neki? Egy rossz párna, amit püfölhet? Most meg eszébe jutott, hogy szeret, hogy én vagyok az igazi? Ilyen lányt sehol, de sehol nem kap, most azért eszi a fene! De hadd egye! – folytatta Jesabel és ami a keze ügyébe került azzal csapkodott… - Soha többé be nem teszi ide a lábát! Soha többé nem akarom látni! Ott pusztuljon meg, ahol van, engem nem érdekel…

3.

A mester arra kérte a tanítványokat, hagyják magára. Amikor egyedül maradt ízlelgetni kezdte a fogalmat; szomorúság a szerelemben. Csalódások. Összetört szív.ek. Civakodó szerelmesek. Atyám… - így imádkozott magában - … emlékszel, amikor én is… Amikor napokig hozzám sem szóltál. Csak hagytad, hadd búsuljak. Hagytad, hogy átjárja a sejteket, izmokat, hajakat, verőereket a szerelem súlya. Mert mi a szerelem, ha nem a szeretet vadhajtása? Mi a szerelem, ha nem a testhez kötött érzés tökéletlensége? A szeretet nem fáj, a szeretet nem nyomaszt, a szeretet nem tör össze; a szeretet felemel. A szeretet mindig jóindulatú. De itt ez a kétarcú szerelem, ami egy pici mennyország, egy csepp kóstoló a Te országodból, máskor meg micsoda pokol, csupa könny, zokogás és színtiszta fájdalom. Atyám, nem lehet a szeretet egyszerre áldás és büntetés! Hát akkor mi a szerelem? Akkor nem tőled származik? Akkor abban mégsem Te lennél?

4.

• Mester! – Petra a lábához vetette magát, épphogy a házba lépett. Takaros, tiszta, rendezett. Ez tűnt fel először a Mesternek. Rozmaring illat csalogatta beljebb..
• Hol találom? – kérdezte az asszonyt és fürkésző szemével egy elsötétített helyiség felé pillantott.
• - Ott van hátul. Ott kuporog. Nem fogad el tőlem semmit. Se ételt, sem italt. Két napja egy szót sem szól… - eredt meg az asszony nyelve.

A mester rámosolygott. És elindult a sötétség felé. A helyiségben polcok sorakoztak. Rajtuk ennivalók, edények, szerszámok. Az egyik sarokban sötét kupac guggolt. Mint egy halni készülő sündisznó, vagy egy nagyra nőtt fekete bogár. Zakeus, a mindig vidám. Zakeus, a mindig mosolygós. Most, mint egy árnyék elrejtőzött a világ elől. Már mindenki tudta bánatát. Mint egy kisfiú úton-útfelén kifecsegte. Jöttek is sorban a segítők, hogy majd ők beszélnek Jesabellel. Kéretlen békítők, jó szándékú bolondok. Azt hitték, hogy az okos, ravasz, makacs és persze rátarti lány egyetlen szavukat is komolyan veszi. Egyik fülén be, a másikon rögtön ki. Olyan mérhetetlen undort érzett Zakeus iránt, hogy teljesen mindegy mit mondtak neki, az csak olaj volt a tűzre. Az undort pedig a napok múltával egyre inkább a lenéző gúny és a közöny váltotta fel. Gyereknek, bolondnak tartotta a fiút. "Az nem férfi, aki szándékosan akar megbántani egy nőt. És pont azzal, amivel már annyiszor belé mart, hogy megalázza, hogy belegázol a méltóságába, hogy azt érzékelteti, mások jobban érdeklik… Virágot küldeni annak a lánynak, annak a cédának, akit a legjobban utál? Hogy őt féltékennyé tegye? Hogy érzékeltesse, bármikor talál szeretőt magának? Ez micsoda? Ez mire jó, hacsak arra nem, hogy szándékosan megbántsa, megalázza…"  Jesabel ezek után hallani sem akart a fiúról. Az hiába esküdözött, hogy soha senkit nem szeretett így és csak féltékennyé akarta tenni. Azt akarta balga módon érezni, hogy a lány küszködik, hogy az érzés belemar a szívébe, összeszorítja a fájdalom a torkát és az ölébe hullik. Könnynek között mondja, hogy szeretlek, szeretlek, te marha… De nem ez történt, a lány a sokadik próba után egyszerűen megkeményedett. Nem akart bizonyítani, már csak azért sem, mert soha még ennyiszer nem adott esélyt férfinak. Soha ennyiszer nem hitte el, Zakeus a végezte, ő lesz az élete párja… Mert neki őt rendelték…

A Mester lekuporodott a fiú mellé. Imára kulcsolta a kezét. Mély levegőt vett. Belépett a lelke kapuján. A keserűség sivár földjén találta magát. Csupa kóró, csupa elszáradt növény. Sivatag. Hőség, kegyetlen vakmeleg, mérgezett napsütés. A Mester nem lepődött meg. Továbbment, nem azt akarta tudni, hogy pillanatnyilag mit érez. Hanem bele látni a veséjébe, a szívébe. Lakik-e benne igazság? A sok füllentés, csalás és izgága pózon túl, van-e benne még tiszta lelkű gyermek, egy büszke, de szipogós kisfiú. Van-e benne még valami, amire lehet terhet rakni, vagy már az alapok is hiányoznak.   

A mester először megrémült. Ahogy egyre mélyebbre hatolt, elkenődött. A felszín mögött kishitűségbe, önértékelési gondokba, girbe-gurba komplexusokba ütközött. „Nagy a baj…” – gondolta – „Nagy a baj… Ha nem vagyok elég jó, a nem tudom elhelyezni magam a világban, ha állandóan kevésnek érzem magam, beengedem a kétséget, a félelmet, beengedem a sötétséget a lelkembe és akkor az ott dolgozni kezd. Az ott rág, és patkányfészket csinál az ember féltve őrzött kincsei között…” Már vissza akart fordulni, amikor egyszer csak egy egyszerű, tiszta szobában találta magát. Megnyugodott. Ezt kereste. A mocsár mélyén, ezt az egyszerűen berendezett tiszta a szobát. Ifjú hitvesek szobája ez. Nagy szerelemben égő ifjú hitvesek fészke, ahol egymáséi lehetnek…

„Nincs minden veszve!” – csettintett a nyelvével és ledőlt a szoba sarkában kínálkozó fekhelyre. A Mester az álomban álmodott.. Látta Zakeust gyerekként, látta a sikereit, kudarcait, látta, hogy szívét milyen érzések olvasztották, keményítették. Amikor felkelt a fekhelyről, hümmögni kezdett. Majd koncentrált. Mintha csak rosszul ácsolták volna meg a lélek templomát. Mintha valami kontár dolgozott volna rajta. Semmi sem volt a helyén. Minden meg volt benne, de semmi sem ott, ahol kellett volna. Egy pillanatra úgy érezte nem is szabad hozzányúlni, mert ebben az ésszerűtlen berendezésben felfedezett valami képtelen rendszert… Aztán mégis úgy döntött, hogy…

5.

Zakeus a Mester mellé szegődött. Elhagyta a falut és hosszú útra indult. Közben megváltozott. Erősebb, határozottabb és szerethetőbb lett. A Mester sokszor rá is csodálkozott, milyen könnyen formálódott. Azt is tudta, hogy az érzés gyúrja. Ez a csillapíthatatlan, erős érzés...

6.

Amikor hónapok múlva visszatértek a faluba a Mester egy este ismét magukra hagyta a fiúkat. Meg sem állt Jesabelig. Beszélni akart vele. Beszélni, mert tudta, hogy hiába tett lakatot Zakeus a szívére. Ott abban a kísértetkastélyban minden áldott éjjel fájdalmas muzsikát húztak…

• Maga meg mit akar itt? – így fogadta Jesabel, amikor az ajtóban meglátta a férfit. A lány tudta, hogy Zakeus most nagy barátságba került ezzel a prófétafélével.
• Beszélni szeretnék veled – mondta a mester végtelen szelídséggel. – Csak beszélni…
• Nem hiszem, hogy nekünk lenne beszélni valónk. Ha Zakeus miatt jött, akkor tudnai kell, hogy engem egyáltalán nem érdekel már. Úgy elszúrta az egészet, hogy ha valami csoda folytán még nem ölt volna ki belőlem minden érzést, akkor sem tudnám vele újrakezdeni. Eleve rossz az egész… - mondta a lány keserű határozottsággal.
• Könnyen feladtad… - felelte halkan.
• Hogy könnyen? Maga erről semmit sem tud. Szinte gyermek voltam, amikor beleszerettem. Magabiztos volt és beképzelt. Magas lóról beszélt velem és én a bolondja voltam. Ígért fűt fát. Sose tartotta. Mindig más volt neki fontos. Volt úgy éjjel az ablakához lopództam, csak hogy lássa, milyen szép vagyok. Otthon sem volt. Kínok és könnyek között forgolódva aludtam el. Ha velem volt sem bíztam benne, mindig azt éreztem kevés vagyok neki. Ígér, ha úgy van kedve, udvarol mint a veszedelem, olyankor eszement, de ha esélyt kap megvénül, házsártos lesz, mint egy rossz feleség és undok, nem beszélve arról, hogy folyton apró stikliken kaptam - a lány mondatai úgy csattogtak, mint egy megveszekedett jégeső…
• Jesabel… - intette csendre a Mester. – Kapott ettől a fiútól valamit is, ami maradandó, amit soha senki nem tudott még adni?
• Jajj dehogy… Hagyjuk már! Semmi értelme ennek a beszélgetésnek. Nem akarok vitatkozni… - dobta le a kérdést magáról a lány…
• Akkor én itt befejeztem – felelte a Mester. Én nem fogom elmondani, hogy itt jártam. Mert tudnod kell, nem Zakeus kért erre. De egyet jegyezz meg. Van, aki nem tud jól szeretni. Van, aki ügyetlen, van akinek fogni kell a kezét. De ha tudnád, ha csak sejtenéd, hogy minden ügyetlenségében, minden tökéletlenségében és persze minden szeretetében Te vagy benne, hát talán meglepődnél.

7.

Jesabel meghúzta a vállát, ki sem kísérte a Mestert. Tenni-venni kezdett. Főzött, takarított. Majd belépett a hófehérre meszelt szobájába. A szobába, ami pontosan úgy nézett ki, mintha ifjú szerelmesek féltve őrzött fészke lenne, hol egymáséi lehetnek. Nézte a tökéletesre vetett ágyat. Megsimította. Nézte, és próbálta elképzelni, hogy ki lesz az a férfi, aki egyszer nem szeretőként, hanem férjként ébred majd mellette. Simogatta az ágy takaróját. Az húzta, vonzotta magához, csalogatva, bűnösen, de a lány elkapta kezét, mintha forró tűzhelyhez érne…