Nem jó cím. Csak valahogy utalni szerettem volna Karinthyra. Hosszú nagy futást terveztem ma. Lazán indítottam az erdőben, és azt éreztem menni fog, akár egy órán keresztül is. 7-8 km-re gondoltam. Van az a pillanat, amikor az ember feje tele van az elmúlt napokkal, hetekkel, hónapokkal. Amikor zúgnak a gondolatok, mint a harangok és apróra, picire nyomják össze a lelked és ilyenkor csak a futás segíthet.
Segített volna is. Tudom. A futás nagy kegyelem. Nemcsak a boldogsághormonok miatt, hanem, mert tisztít, józanít, szembesít a határaiddal. Nincs jólesőbb érzés, mint egy hosszú futás után elmerülni egy nagy kád vízben, hallgatni a bolond szív zakatolását és érezni az élet misztériuma ismét és ismét rám szakad, akár a pórusokból előtörő izzadságcseppek.
Ma a futás azonban háttérbe szorult. Birkóztam. Nem a disznófejű nagyúrral, hanem azzal, hová kell elhelyeznem maga-magam a nagy koordinátarendszerben.
Mindössze 2,1 km-et futottam, amikor beütött a krach. Már a „sorompó” közelében voltam. Ez a Nyírerdő tilalomfája, ami a Sóstógyógyfürdő állomás közelében található és megakadályozza, hogy valami jótét lélek autóval is behajtson az erdőbe.
Miközben birkóztam az érzéseimmel, miközben keményebbnél, keményebb mondatokat gyúrtam, miközben erősítettem a lelkem, szívem, és erős akarattal vázoltam fel a tesztoszterontól, a magabiztos fellépéstől, a reggelire megevett oroszlántól dupla YY kromoszómás fenevaddá formálódó egót, akkor az egyik lépésnél, a dús avarban egy kőre tapostam. A kő elmozdult, nekem pedig a bokám bánta a kelletlen és szerencsétlen találkozást. A fájdalomtól felhördültem és a második lépésnél már tudtam, ez a futás hic et nun véget ért.
A futás magányos tevékenység. Mondogattam ez eddig magamban, mert öntörvényű vagyok és a saját tempóban szeretem róni a köröket, valamint zene nélkül sem én, sem a futás nem ér semmit. Így bedugózva indulok neki. És most ebben a pillanatban erős üzenetet kaptam, gyakrabban olvassam a a Biblia ide vonatkozó passzusát, mely szerint jobb kettőnek az egynél…
„Mert ha elesnek is, az egyik felemeli a társát. Jaj pedig az egyedülvalónak, ha elesik, és nincsen, a ki őt felemelje.” (Prédikátor 4:10)
Magad uram, ha társad nincsen. Azért elengedtem két telefont, hátha Bordás Béla a golf autóval, vagy Bánhidi Krisztián barátom munka közben értem jönne, de maradt a kínos és fájdalmas gyaloglás, vissza az Ózonig… Ez volt életem leghosszabbnak tűnő sétája. Egyetlen pozitívuma akadt. Ez a trauma az összes negatív gondolatot, nehéz kérdést kipucolta belőlem. Eszembe is jutott a régi adoma, amikor a szegény zsidó elmegy a rabbihoz és elpanaszolja, hogy 10 gyereke van és nem férnek el az apró házukban. Erre a rabbi azt mondja neki, hogy ahány állatuk csak van, vigyék be a házba. A zsidó tiltakozik, de aztán jobb nem lévén úgy cselekszik, ahogy a bölcs rabbi mondta. Amikor egy hét múlva találkoznak, akkor a főhősünknek a földig ér az orra és amikor kérdezi a rabbi, hogy a mi a helyzet. Térdre rogy és azt feleli: - Rabbi ez a világvége, most aztán tényleg nem férünk egymástól meg a jószágoktól. Erre a pap azt feleli, most menj haza és vidd ki az állatokat a házból… Negyed óra sem telik bele, jön futva a zsidó; -Rabbi csodát ettél, azt sem tudjuk, mihez kezdjünk a sok hellyel…
Popper Péter pedig arról mesél, hogy volt egy paciense, aki öngyilkosságot kísérelt meg, de túlélte. A vonat ugyan mindkét lábát levágta, de túlélte… Amikor kikerült a kórházból, új életet kezdett, megházasodott és gyerekei lettek. Erre azt mondja Popper; - Fura az ember. Két egészséges lábbal nem kellett neki az élet, láb nélkül, azonban ragaszkodni kezdett hozzá…
Szóval, vissza az Ózonig. Attól tartottam, hogy még a kocsi kuplungját sem bírom lenyomni, de aztán mégiscsak összejött. Itthon zuhany, öltözködés érezve, hogy baj van, de reménykedve az őrangyalom erejében…
A kórház traumatológiája erős keresztmetszete a társadalomnak. Egy roma férfi egy láncfűrésszel megvágta magát, a mentő behozta, ellátták, de nem is ő volt érdekes, hanem a kis kompánia, aki vele jött. Olyan életigazságok hangzottak el, hogy jobb lett volna, ha inkább még egy tányér levest eszik, meg hogy biztos jó lenne neki egy kóla, meg a pulyáknak is, ha lenne aprójuk. A gép meg köcsög, mert már 30 forintot elnyelt és a fiatal férfiak arra készültek, hogy a summát a biztonsági őrön verik le…
Aztán egyszer csak egy kötözött arcú kislányt is hoztak Nyírmihálydiból, akinek kiverték a fogát, mert Nyírmihálydiban egy férfi épp úgy döntött, kirabolja a helyi dohányboltot. Persze rajtam kívül sántikáló nők, kézsérült férfiak, gyerekek jöttek szép sorban, na meg mamák, aki elestek és csúnyán összetörték magukat.
Sztányi főorvos kézbe vette a lábam és rövid expozéban ismertette mi történt a csontokkal, szalagokkal a botlás pillanatában. Majd érzékelve, hogy bizony ez duzzadt és fájó röntgenre küldött. Fém tepsin ücsörögve kaptam meg a besugárzást, amitől látható vált a probléma, egy alattomos repedés az egyik csonton…
Sztányi doktor fekvőgipszet, 10 nap pihenést írt elő. Férfiasan bevallva, erős káromkodások közepette konstatáltam, ez bizony 10 nap börtön, szobafogság, 10 nap a falak között. 10 nap mozdulatlanság. A csend 240 órája. Az igazi, felülről kiszabott böjt. Jut eszembe ezer főhős, Maggio, Prew, a Most és mindörökkéből, Dufrense a Remény rabjaiból, meg számtalan börtönös film, ahol egy „ szűk” lyukban kell egy hetet eltölteni.
Persze, megszólalt bennem a filozófus is, aki azt kutatja, hogy vajon mire fel, ez a sportsérülés? Mit fog nekem megtanítani? A 240 óra leteltével mit látok majd a világból? A sors iróniája, így volt megírva, ez a karma vagy mittomén, esetleg tanítás arról, hogy bárki is bántson meg, csak alázattal válaszolhatok?
Utazás a bokám körül. Már tudom, hogy a trombózis elleni injekciót be tudom adni magamnak, pedig korábban elfordultam a képernyőtől, ha ilyet mutattak… A 10 injekcióból, már csak 9 maradt…
És arra is jó lesz ez a hét, hogy lássam, hogy a gute Zeiten után, van-e aki a schlechte Zeiten idején is mellettem áll-e.
Hát stand by me, meg legyen a gyógyuláshoz türelmem. Ezek most az esti imádságba kötelező elemként épülnek be…
If the sky that we look upon
Should tumble and fall
Or the mountains should crumble to the sea
I won't cry, I won't cry, no I won't shed a tear
Just as long as you stand, stand by me
