Tudod, vannak azok a percek, amikor nem bírom nevetés nélkül. Egy napban nem sok ilyen akad. Meg kell becsülni őket. Alszol, készülsz, dolgozol. Alig van idő nevetni, megállni, leülni, kávézni és kifigurázni magunkat. Pedig az élet mocskosul szemtelen. Egy piaci légy. Az élet egy vidéki stand-upos, aki meg akarja mutatni magát. Van humora, csak éppen sokszor elég fekete…

(Ma Tibi mondta a nap poénját. Arról volt szó, hogyan reklámoznánk egy új autót. Erre azt mondta, olyan fasza a kocsi, hogy ha leveszem a gyújtást róla és még elmegyek vele Pestig... )

Szeretem azt a képet, amikor melegítőben állsz, két tyúkot szorongatva a kezeid között. Annyira abszurd, ahogy az mosolygó angyalarcoddal tartod azt a két nagyra nőtt, de már levágott tyúkot és még képes vagy mosolyogni, mint egy nagyra nőtt tejbetök… Mintha két Tyrannosaurus Rex fiókát sikerült volna elejtened, úgy vigyorogsz.

Azt mondtad élvezettel, vágod el a torkukat. Sokáig nem is értettem, honnan tör fel belőled ez az ősi vadászösztön. Aztán rájöttem, a lelkedben örökösen tomboló dühöt éled így meg. Azt az állandó dühöt, mely segítségével folyton-folyvást birokra kelsz az élettel. Nem a vadászösztön ez, nem is a kéjes gyilkolás öröme, hanem az elismerés vágya, hogy Te akkor élet és halál uraként bizonyíthatod édesapádnak, neked még ez is jól áll. A kés kezedben és a szakrális öldöklés, mesteri tudománya a fejedben…

Szeretem nézni a csillogó szemű vadászt, a két genetikailag módosított óriástyúkkal a kezében. Szeretem nézni ezt Artemisz-Dianát…

Szóval nézem ezt a fotód és lehetetlen nem mosolyogni. Épp Düsseldorfban sétáltunk, Németország legdrágább sétálóutcájában. A Prada shop kirakata előtt egy babarózsaszín, lángszárnyas női cipőt bámultam. Ordenáré módon nézett ki és valami 1200 eurót kéretek érte.  De hol volt ez az extravagancia, a te fotódhoz képest... Nagyot sóhajtottam és az egész utcát úgy hagytam volna ott, mint Szent Pál a bojnyikokat, csak hogy ott lehessek veled azon a falusi tyúkmészárláson...

Szóval eszembe jut a nevetésed és békaszám szélesre húzódik.

Te, én úgy őrizlek bent magamban, mint aki csak nevetni tud. Mint aki örökösen mosolyog. Hangosan, halkan, csalfán, szédülten, egyfolytában nevet. Közben én csak vezetek, viszem előre az életünket. Rám bíztad, megbíztál benne, hogy nem érhet minket bántódás, ott leszünk estére, ott fürdünk majd az azúrkék tengerben…

Most is azt hallgatom, ahogy kacagsz, ahogy felröhögsz, ahogy gurulva, mocskosul, ahogy önfeledten, ahogy csak te tudsz… És hallom, ahogy csapódik a szomszéd ajtaja és tudom felénk tart. Verni fogja az ajtót, és fenyegetőzik, hogy kihívja a rendőrséget, mert hangosan nevetsz és nem hallja tőled az Isaura tévét.

Alig várom, jó látni egyenruhásokat teli pofával röhögni…