Meddig menjünk vissza? A mitokondriális Éváig, aki mindannyión közös üknagymamája a genetikusok szerint? Meddig menjünk vissza? Lilithig, akivel nem bírt Ádám, hogy helyébe az igazi nőt, a nők valódi, hozzánk való arcát kapjuk meg Évában? Meddig menjünk vissza? Nofertitiig, Hatsepszutig vagy Kleopátráig? Meddig? Aphroditéig, Héráig, Pallasz Athénéig vagy a szép Helénáig? Esetleg Szűz Máriáig, aki évezredekre határozta meg a nők arcát?
Meddig menjünk vissza? Nagymamákig, anyukákig, akik a fiatal vitézeknek megtanítják a Nőnapot? Vagy a Szerelemig, akinek anyanyelve a virág?
Van itt egy nap, a minden tavaszok elején, van itt 24 óra, amikor nem férfi az, aki legalább egy primulát, (leánykori nevén kankalint), nem vesz a kezébe, esetleg édes krókuszt, stílusosan már korábban megrendelt csokrot és oda nem áll a nők elébe, hogy tisztelete, szeretete jeléül meghajoljon a lányok, nők, asszonyok előtt.
Óda ez a nap. Dadogós, torokgombócos vers. Szerelmi vallomás. Nagybetűs, meg virágillatú. Óda ez, mert úgy van jól a világ, hogy az ember esetében kétfelé bontotta. Így aztán kergethetjük egymást, amíg lesz benne nő és férfi. Óda ez a nap, mert nők nélkül hideg, üres, fenemód goromba lenne ez életünk. Boldogságos Nőnapot Hölgyeim!
ui: Óda ez a nap, amely ma szaladjon Debrecenbe. Szaladjon a Vezér, vagy a Görgey utcába. Szaladjon és mondja fel a verset, mondja el a titkon csiszolt gyémánt szavakat. Boldog Nőnapot!
