Töltök még egy pohár bort. Két éjszakával a Lázárszombat előtt. Az előbb kimentem az erkélyre, most éppen bolondosabb arcát vette elő, ez a Janus arcú április. Fúj a zabolátlan szél, csapkod az eső és lehűlt. Lehűlt az élet, elbújtak az emberek. Egymáshoz simulnak a szeretők, újra ropog a fa a kandallóban. A Trianon fazonra nyírt országban még tart a költészet napja. Még emlékezünk, hogy 1905. április 11-én Pőcze Borbála világra hozta a mi csodánkat, Attilát… A Facebookot elborították a költemények és én arra gondoltam, hogy üres a szék szemben, de mondanék egy verset neked. Csodákról. Az éjszaka csodáiról…
Hozzáfűzném, hogy még mindig várom azt a tegnapot. Azt az ajándékba kapott napot, amikor telepakoljuk az autó hátulját, tele minden földi jóval. Sok borral és nekiindulunk. Megyünk megcsinálni a harmónia forradalmát, megyünk Dombrádra szarvaspörköltet főzni, megyünk, mert oda jönnek a nagyszüleim, a szüleim, a te szüleid a legjobb, a legigazabb barátaim és odajössz Te is velem, szívedben egy akkora darab mézes szerelemmel, hogyha az öledbe hajtanám a fejem, akkor édes-bús szimfóniát hallgatnék minden közösen telt napunkról…
Várom ezt a rég elmúlt napot. Várom a hallottak a feltámadását. Várom, hogy nagyapám kopogjon az ajtón, hogy anyám felvegye azt a fehér ruhát, amiben mindenki megfordult utána Siófokon. Várom, hogy apám haja újra barna legyen, hogy cinkos mosollyal álljon meg a Pacsirta utcában.Várom, hogy nagyanyám mosolyogva öleljen át.
Várom azt a tegnapot, azt az április 16-át. Várom, ami végérvényesen odalett, azt várom, hogy újból és újból átéljem azt a napot, mint egy hurokba ragadt időutazó. És várom, hogy te főzz. Várom, hogy jéghideg fröccsöt adj a kezembe. Átölelj, súgd: tegnap is szeretni foglak…
Most meg... Csend. Furcsa, hallgatag április. Úgy hallgatom Weöres Sándort, ahogy illik, éltes, sokat látott férfi és izguló, fiatal lány előadásában. Mert a sötét, sunyi dunyhák a fejünk felett, a rakoncátlan szél, meg ez a halhatatlan vágy most sem hagynak aludni…
