Mottó (lopott): a költészet napja a magyartanárnak olyan, mint a kokárdaárusnak március 15-e....

- Beszélj úgy, ahogy az eső! - kérlelik a kikujuk Karen Blixent, aki elmosolyodik. A Távol Afrikától szerzője angol versekre tanította a gyerekeket, akik a rímekkel összecsengő, ütemhangsúlyos sorokat az esőcseppek zenéjéhez hasonlították. A kikujuk tisztában voltak a titokkal; a ritmus, az ütem, a rímek körbe ölelnek bennünket. A versek nemcsak az esőben élnek, hanem a szív dobbanásiban, a hullámokban, a szélben, a madarak dalában, a tücskök muzsikájában, de a talán még a mennydörgésben is…

Azt mondják, ezen a bolygón csak az ember érti a zenét, csak az ember érti a verseket. Én inkább úgy fogalmaznék, hogy a Teremtőtől, az ember kapta a képességet, hogy versekbe szedje érzéseit, gondolatait és felismerje a versek zeneiségét. Ha így van, akkor a Jóisten nagyon szeretheti a zenét és a verseket. Ha így van, a szépen csengő sorok, a léleknek kedves dallamok, egy magasabb szándékot, egy emberi ésszel fel nem fogható tudást dicsérnek.

Sok idő telt el egy tam-tam dob ütemétől, egy szertartástól, egy gyerekeknek fabrikált versikétől odáig, hogy a líra tudománnyá váljon és a tankönyvekben is megjelenjen. Pedig csak mértékkel lenne oda való. A Welton Akadémián Mr. Keating, tanár úr a Pritchard féle Poetry könyv első néhány oldalát, nemes egyszerűséggel és forradalmi indulattal kitépeti a diákjaival, mert abban a szerző egy matematikai formulát használ, hogy meghatározza, mennyire értékes egy vers.  

Műszerek rajzolnak izgatott görbét,

De egyik sem mutatja meg

Mi lakik mélyen a szívemben...

Talán nincs is arra szó, mi lakik mélyen a szívünkben. Talán nincs arra megfelelő szó, vers, dal, mit érzünk egy letaglózó szerelem idején, mit csalódáskor, mi lakik mélyen a szívünkben, amikor elveszítünk valakit, vagy éppen az igazságtalanság nyomaszt bennünket. Pedig, ha elég türelmesek vagyunk, akkor azonnal kereshetünk gyógyírt szinte minden lélekállapotra, helyzetre, érzésre a versekben. És nem kell megijeszteni a mindig újakat, nehéz klasszikus kötetek súlyával. Nem kell a fiatalokat elijeszteni a versektől, csak finoman megmutatni nekik, hogy az általuk bálványozott pop, rock sztárok semmit sem érnének a költészet nélkül. Nem lenne sláger, nem lenne RAP szöveg, nem lenne Grammy-díj versek nélkül…

Mellékzönge (személyes érintettség okán): Kevés az olyan szerencsés ember, akit a kötelező ébresztő után, a reggeli mellett Arany balladákkal, Petőfi versekkel indított az iskolába az édesapja. Nekem így fonódott össze a tojásrántotta, meg a májkrémes kenyér a nádi farkassal vívott harccal, a Walesi bárdokkal, na meg a János vitézzel. Így lett minden reggelem rím és falatnyi, finom magyar irodalom. Innen indultam Ady, József Attila, Nagy László, Pilinszky, Kányádi, Neruda felé. Innen indultam meglátni a versek hatalmát, hogy minden kínomra, minden indulatomra, minden érzésemre léteznek cinkos sorok. Innen értettem meg, micsoda bravúr Shakespeare mester minden „közönségdarabja”, itt fogtam fel, hogy a Homérosztól, Goethén át Kosztolányiig terjedő évezredek nem holmi közönséges évek, hanem bizonyíték arra, az emberiség egész története egy hatalmas, de az is meglehet, hogy kakofón szimfónia, melynek alapja az ütem és a ritmus…

 114 éve született József Attila. 114 éve született az a zseni, aki bátran mondta ki:   

Költő vagyok - mit érdekelne

engem a költészet maga?

 Miért is érdekelte volna a költészet, ha ő maga a ritmus és a vers? Hogy aztán így folytassa:

Én mondom: Még nem nagy az ember.

De képzeli, hát szertelen.

Kisérje két szülője szemmel:

a szellem és a szerelem!

Szellem és szerelem. Hát ez lenne az ember két szülője? A szellem és a szerelem? Sajnos többször látjuk, hogy a butaság és gyűlölet épp úgy az ember sajátja, mint az, hogy magába szállva, jámbor módon felfogja, megértse mi az ami felemeli, megtartja és megdicsőíti. Mert a költészet azért kap legalább egy napot a naptárban, mert képes kiemelni az embert a porból, a mocsokból, képes megszabadítani a bűneitől, képes meghódítani a lelkét magasztos eszmék számára. Jobbá, tisztábbá, szerethetőbbé tesz. Ezekben a napokban egy szerelmes, a Sóstóra vezető úton, Shakespeare XXIII. szonettjének négy sorát festette az aszfaltra. Verssel üzent, versben mondta el, mit érez:

Tanuld olvasni sok néma jelem;

Szemmel is hall az okos szerelem.

Hát nem csoda ez!?! Ahogy a szív képes költőt, trubadúrt varázsolni az emberből, képes rávenni, hogy festékkel örökítse meg, mit érez kedvese iránt! Hát nem csoda szeretni, egy szívbe préselni egy egész embert és még ha saját szavunk nincs is, de mástól kölcsönvett sorral világgá kürtölni: szeretlek!?! Hát nem csoda, hogy Petőfi Nemzeti dala egy egész országot képes volt felrázni, nem csoda hogy Illyés egyetlen mondata lerántotta a leplet a zsarnokságról, hát nem csoda, hogy Weöres Sándor évtizedek óta tanítja magyar gyerekek millióinak, hogy izzik őszi éjjelen a galagonya és hogy Bóbita szárnyat igéz a malacra!?! Hát nem csoda, hogy néhány sorba belefér szerelem, élet, értelem!?! Hát nem csoda, hogy apró, törpe sorok hol könnyeket, hol bátorságot, máskor pedig valóságos érzelmi cunamit képesek indítani bennünk??? Látta már valaki versmondó versenyen résztvevő lányok, fiúk arcát átszellemülni? Mert ez a költészet lénye, hogy érző, értő emberré tegyen bennünket. 

Isten éltessen József Attila, isten éltessen magyar költészet napja!!!