„És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét…”

2008 nyarán, amikor édesapám nyugdíjba ment, elcsábítottam Korfura. Apa-fia nyaralás lett. Apám choppert bérelt, én egy fürge Apriliával szeltem a kilométereket. Sidariban volt a szállásunk, én ahogy átvettem a gépet „átugrottam” Kassiopiba, majd visszafelé legurultam Acharavi strandjára. Szeptember elejét írtuk és ahogy a kanyarokat szeltem, megláttam életem legszebb, legcsinosabb fügefáját. Nem volt túl idős, de már suhanc sem, olyan fa állt az út szélén, amire már fel lehetett mászni. Én meg felmásztam. Akkor vettem észre, amit az emberes fűtől nem láthattam: nem vagyok egyedül. Egy csacsit kötöttek a fügefa tövébe. Sebaj, a szamár nem bánt. Kúsztam fel a fán, majd elkezdtem lakmározni a feketére sült, mézédes fügéből. A csacsi csak nézett, majd panaszos hangon kérlelni kezdett, adjak már neki is! Komolyan kérte, én pedig értettem a panaszát, rendre dobáltam neki a finomságot.

Ketten lettünk boldogok, ott ahol rajtunk kívül a madár sem járt, én a fügefán, alattam meg a csacsi és faltuk a túlérett gyümölcsöt… Ez jutott eszembe, amikor csütörtökön Telepóczkiné Farkas Márta egy adag mézédes fügével érkezett a megbeszélt interjúra.

És az jutott eszembe, hányan álltak mellettem az elmúlt egy évben, a feleségemen, a szülein, az én szüleimen kívül, amikor majdnem a túloldalon kötöttem ki.

Hányszor etetett meg Szoboszlai Gyula és a felesége, Enikő. Nem beszélve a vadonatúj tv-ről, amit Cicával együtt hoztak be nekem a rehabilitációra. Hányszor ült az ágyam előtt Sarkadi Ildikó és a párja Zoli, felpakolva: egyél csak… Dodi tologatott a tolószékkel, hozott Túró-Rudit, Szakács Tibi friss pékárut és ne felejtsem el Liskány Zolit, aki meg a Búza térről küldte a finomságokat, meltóztassak már jobban lenni…

Joó Béla, aki „fél lábbal” meg egy rakat ásványvízzel vigasztalt, „lesz ez még jobb is Kálmánka!”

A főnökeim, akik azt mondták: „gyógyulj, még nem adtuk oda senkinek a „sarkod”!”

És persze tudom, sokan voltak, akiknek eszébe jutottam, akik imádkoztak értem. Rám fért. Még most is rám férne…

Csupa hála vagyok! Egy élő köszönöm szépen! És tudom, bárhogy is alakul az élet, bárhogy is lesz, az nekem már ajándék. Nem lesz könnyű, mert küzdeni kell, folyton. Vezetni sem tudok. Egyelőre.

Dániel nem is érti még, hogy az apja egy túlélő, annak minden maradandó sérüléseivel, de hiszem, hogy amíg élek, számíthat rám.

Aztán meghúzod a vállad, a kenyér árát nem befolyásolja, az életed meg olyan, amilyennek formálod. Ha elhiszed. Ha mered hinni. Ha kizárod a nyamvadt, izgága, bután hangos világot. A Mester és Margaritában is annyit kért a Mester: időn és emberen kívül élhessen azzal, akit szeret.

Ui; Milyen fura, hogy a szakma, amiben hittem egy picit sem teszi jobbá a világot.

Olvasom Ottliktól a Méreg című novellát és elgondolkodom az életről. Csupa méreg volt az életem az agyvérzésig. Csupa méreg. Nem tudtam betelni a hírekkel, hogy lúgozzam az agyam a jobbnál jobb borokkal egyenesítettem ki a bennem nőtt feszültséget, sietséggel, kapkodással éltem át minden pillanatot. Úgy éltem, mint aki attól fél, ha megáll, netán elalszik, ha nem merül el az érzelmek hullámvasútján, akkor lemarad valamiről. Valami roppant fontosról. Az éltetett, hogy menni kell, jönni kell; reggel mind egy cseppig letoltam a kotyogósból kiömlő, négy személyre készült kígyóméreg feketét, száguldva olvastam, benne akartam lenne az élet velejébe, már nem a nyírbátori srác voltam, hanem egy önjelölt médium, akin keresztülfolyik a világ összes, aprócska hírcafata is. És én fürödtem a méregben, ez volt a lételemem, az életető közegem.

Olvasom Ottlikot és eszembe jut az "iskolája", látom a hajnali háztetőit, és idézni tudok a Budából... A zsebemben egy szem Tensiomin, és egy fél szem nyugtató, ha baj lenne... Ásványvízzel felütött almalevet iszok és ebben a hőségben arra gondolok, hogyan lehet ezt a nyarat fékezett habzással habzsolni..?

Milyen csonka ma Hold

- írja Ady és az éjben néma sivatagot lát. Tegnap, a hosszú estében körbejártam a "tengert", van itt sás, káka, pocsolyás víz is, ám egy-egy darab nyílt víz is játszik. És méla szívvel, a "puskatustól" vérzett, de már gyógyuló agy minden apró remegésével fel-felbámultam az égre, amely nagy nehezen adta át fényes, kék szerepét az éjszakának. És ott a Bujtos-parton, - távol Göröghon vagy Itália azúrkék tengereitől - megveregette a vállam a céda élet. Nem volt ez több egy suhanó pillanatnál, az égen is pisla fények szenderegtek, mégis volt ebben valami örök biztatás, a visszaperelt élet, ravaszdi, magának való, de édes öröme; itt vagyok. Még itt. A júliusi ég alatt. Majdnem egészben. Pedig a napok súlya alatt csak a gyermekek nőnek boldogan, nekünk sokszor emlékezetből kell örülni. De tegnap kegyes volt az ég, magától töltött egy csepp boldogságot...

Nem. Nem alszom majd jól. Kahlen kapitány biztosan nem hagy majd. Mikkelsen figurája beszél majd hozzám és ahogy nézem az arcát, azt veszem majd észre, hogy az ábrázata nem a világhíres színészé, hanem saját magammal nézek farkasszemet. Pedig (anti)Káosz kapitány csak mert nagyot álmodni. Mert hinni az eszében, a karjában a rendmániájában, hogy képes uralni a világot. Csak éppen Kahlen ahogy én is, nem hiszi el, hogy nem járhat túl az ördög eszén. Pedig milyen szép lenne, ha ezt a mesét is Grimmék írták volna a furfangos parasztról, aki hol répát, hol búzát vet, attól függően, a föld feletti, vagy föld alatti részét követeli a terménynek a gonosz. Nikolaj Arcel filmjében csak 20 zsák vetőkrumpli jelentené a nagy álmot... De semmi sem jön úgy össze, ahogy azt megálmodta... Man denkt, Gott lenkt vágja a szemünkhöz a közhelyet a dán, de úgy, hogy az valóban fájjon. Amikor vége, akkor pedig még mindig fáj. Fáj a valóság, hogy amikor a legszebb álmaink valósulnának meg, akkor üt be az agyvérzés, az orosz-ukrán háború, a koronavírus, az afázia, a nyomorék vagyok maradandó és maró érzése...

A gyermek, az utód, az élet valódi értelme pedig még nem szabad, hogy tudjon Kahlenről, nem tudhatja majd, hogy jobb esetben a szülei egyszer vének és számára is terhesek lesznek. De te szembe nézhetsz álmokkal, vágyakkal, megfogalmazhatod mi az ami igazán fontos. Nem több csupán; a küzdelem maga. Nem mond többet Arcel sem, de ahogy mesél, attól kinyílik a bicska a zsebedben, és élni akarsz, dühösen, megveszekedetten bizonyítani: nekem is jár egy szelet a boldogságtortából, az elismerésekből, rangból, pénzből, sikerből. És persze végigjárva az élet iskoláját, megtanuljuk semmi sem számít, csak az, legyen aki önmagadért szeret... Még akkor is, mások szemében csak egy senki, egy fattyú vagy...

10/10

Olvasom Attilánkat, micsoda elemi erővel, artikulálatlanul (s)üvöltő, végtelen, pogány janicsár-hadak fergetegével támad Babits Az istenek halnak, az ember él ciklusának. Olvasom Attila cserdített, korbács formálta szavait, az őszinteség méhéből koraszülötten felsíró kisgyermek panaszát anyja öle után, és az útszélen gyűjtött undort, amit "tanára" szemére vet.

Olvasom és eszmélek. Hazám, országom processziós idegeit vélem a kritika húrjaiból kihallani. És bár tudom, annyi alanyi jogot találnánk üvöltve rázni a kordonok rácsait, mégis nyugalomra intek. Talán az agyvérzés tanított meg lassabban perelni Istennel, emberrel.

Talán apósom szemét látva érzékenyülök el, aki kárpátaljai sokat szenvedett magyar, akinek most is kard nyúl barlangjába, és akinek csak a magyar igazolánya segít életben maradni.

A külpolitika egy veszett világ képét festi lelkem vásznára, a belpolitika pedig nem hűsíti sajgó sebeink kínjait.

Mert újból feladja leckét a Jóisten; mit ér az ember, ha magyar?

Mi végre szabta ránk ezt a sokat karcsúsított országot, ha nem is kellene buzgalmat éreznünk, ha Kölcsey, Vörösmarty szaval belőlünk, ha Ady gőgje csak pózer műmájerkedés volna, ha József Attila tapsikoló jázminjai elintézhetők egy vállrándítással. Egyébként Both Benedek és Medve Gábor most kire szavazna? Mit mondanának a mindig ifjaknak; mi lesz a megmaradás titkos záloga?

Hitemnek tavaly, 3 hónap bénultság és afázia után most ebben a furcsa természetű tavaszban kellene újraélednie. Hinni népben, nemzetben. Hinni, hogy a háromezer évnél idősebb nyelvemen találok majd intő, de lágy szavakat kisded, 11 hónapos porontyomnak és őszintén mondhatom neki; ne félj, amikor éjjel felsírsz...

Ne félj magyar! Lesz, aki megvéd inflációtól, megosztottságtól, háborútól, vélt és valós hordáktól, rossz döntésektől és leginkább a magunk hülyeségétől. Ne félj magyar ünnepelni 20 éves uniós tagságodat, mert annyi balszerencse és oly sok viszály után, még mindig ez az út, ami felfelé visz.

Talán, ha József Attila megértőbb, akkor Babits Jónása nagyobbat szólna? Emlékszel, hogy vétkesek közt ... Dehogy. Marad a nagygalambfalvi református "tanítóm" magnak! A mag pedig szavalni kezd, ha már jó földet talált. Kányádi szól bennem, és jó lenne figyelni rá, hogy ne legyen idegen számunkra a mások gondja, gondolata;

Kezdem megszokni hogy a kéz

nehezen moccan kézfogásra

elmarad vidám parolája

s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó

de már a mondat enyhén karcos

és sejteti a riadót

mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél

Mindent megtettek a kárpátaljai származású Himinecz-testvérek, hogy modern fogászati rendelőjük és egy hozzá tartozó fogtechnikai laborjuk legyen Magyarországon. Ám azt álmukban sem hitték volna, hogy az orosz-ukrán háború miatt szó szerint „vasfüggöny” áll az útjukba. Választaniuk kell, kivárják a háború végét, vagy otthon azonnal besorozzák őket. Nyírteleki rendelőjükben álmokról és a háborús valóságról beszélgettünk.   

Kora gyermekkorukban fogorvosnál jártak és ez egy életre szóló élményt jelentett. A legtöbb gyerek ugyanis általában látni sem szeretné a fogorvosokat, a Himinecz fivérek azonban ott, abban a szent minutában eldöntötték, hogy történjen bármi, Gábor fogorvos lesz, Dávid meg a keze alá fog dolgozni, azaz ő készíti majd a nénik, meg a bácsik fogait. 

- Kárpátalján jártam gimnáziumba, azonban a fogtechnikus szakmát már Debrecenben sajátítottam el – fűzi hozzá Dávid. – Ehhez, az alapos ismeretek mellett az sem baj, ha van egy kis kézügyességed, de ma már sokat segít nekünk a digitális technika. Most ebben kell jónak lenni. Amikor elvégeztem az iskolát, még gyerekcipőben járt a digitális fogászat, mostanra pedig szinte általánossá vált a 3D-szkanner és a számítógépes tervezés, valamint a 3D nyomtatók, CNC-faragók használata.

 A Himinecz-fiúk éppen ezért már a legmodernebb technológia mellett kötelezték el magukat. CNC faragógéppel dolgoznak és a páciensek száját 3D-szkenner segítségével tapogatják le. Amit Dávid a számítógépen megtervez, azt helyben el is tudja készíteni, így a lehető legmodernebb eszközökkel készülnek a fogpótlások.

- Furcsa de a fogászat azért fogott meg, mert kell hozzá manuális készség, és egy kis esztétikai érzék – veszi át a szót Gábor. – Talán furán hangzik, de egy picit szobrászkodni kell, és nem csupán gyógyítunk, hanem a szép fogsorral, az emberek lelkét is ápoljuk. Gondoljunk bele, egy szép fogsor képes önbizalmat adni a paciensnek.

Dr. Himinecz Gábor, a Debreceni Orvostudományi Karon végzett 2013-ban. Nem volt egyszerű számára az országváltás, mert annak ellenére, hogy kárpátaljai magyarként nyelvi problémái nem akadtak, azonban a két ország különböző iskolarendszere miatt nem volt egyszerű a beilleszkedés.

- Más követelményrendszerrel szembesültem, és önszorgalomból kellett a magyar emelt szintű érettségire felkészülni - teszi hozzá.

A Himinecz-testvérek szinte a nulláról indulva valósították meg gyermekkori álmaikat. Uniós és kormányzati támogatásból kamatmentes hitelhez jutottak, azóta pedig folyamatosan fejlesztenek. Többek között pályázati pénzből vásároltak modern fogászati széket, CT-berendezést, fogászati kezelőegységet, sebészeti lézert, és a gépi gyökérkezeléshez szükséges eszközöket.   

- A gépparkot úgy alakítottuk ki, hogy az első perctől kezdve implantátumokkal tudjuk pótolni a paciensek fogait. A nagy álmom, hogy a legmodernebb technika segítségével, a legjobb implantátumokat tudjuk elkészíteni és beültetni. Ehhez még újabb, igazi high-tech berendezésekre lesz szükségünk. A piacon már olyan lágyrész-szkennerek és csont-szkennerek találhatóak meg, amelyek a teljes arcfelépítést képesek számítógépesen megjeleníteni és abban is segítenek, hogy a legtökéletesebb fogpótlásokat tudjuk elkészíteni.

Gábor doktor az egyetem után Abaújszántón kezdett el dolgozni, itt sikerült a rezidensképzést, szakvizsgát abszolválnia. Aztán Nyíregyházán fejlesztette a tudását egy jó nevű fogklinikán, és innen vezetett az útja Nyírtelekre, ahol már önállóan kezdett dolgozni. 

 - Megüresedett a praxis, mert az előző doktornő elköltözött, és úgy döntöttem átveszem – mondja mosolyogva. Ma már ott tartanak, hogy naponta 70-80 pacienst látnak el.

A fiúk hozzáteszik, egyszerűen nem akartak távol élni a szülőktől, akik a kárpátaljai Tiszapéterfalván laknak. A háború előtt ugyanis még kéthetente hazajártak; a rokonság és persze a barátok vonzották haza őket. Az orosz-ukrán háború azonban mindent megváltoztatott. A fivérek most már 2 éve nem jártak otthon. A szülők persze el-ellátogatnak hozzájuk, de hiányzik a szülőföldjük, a ház, ahol felnőttek, a környezet, családtagok, ismerősök, egyáltalán az, hogy egy-egy ünnepen haza tudjanak bátran, félelem nélkül látogatni, hiszen Péterfalva 110 kilométerre sincs Nyíregyházától.

- Most egymás támaszai vagyunk. Mindig is jó testvérek voltunk, és tudjuk, hogy egymásra mindig számíthatunk. Ez a munkakapcsolatunkon is meglátszik. Ám a szülőföld iszonyúan hiányzik

– néz Gábor a nagytestvér gondosságával Dávidra és az egyébként jókedélyű fiúk arcán felhők futnak át. Itt az anyaországban sínen vannak, azonban csak a Jóisten tudja, mikor utazhatnak ismét haza, Kárpátaljára.