„És a folyóvízen innen és túl életnek fája vala, mely tizenkét gyümölcsöt terem vala, minden hónapban meghozván gyümölcsét…”

2008 nyarán, amikor édesapám nyugdíjba ment, elcsábítottam Korfura. Apa-fia nyaralás lett. Apám choppert bérelt, én egy fürge Apriliával szeltem a kilométereket. Sidariban volt a szállásunk, én ahogy átvettem a gépet „átugrottam” Kassiopiba, majd visszafelé legurultam Acharavi strandjára. Szeptember elejét írtuk és ahogy a kanyarokat szeltem, megláttam életem legszebb, legcsinosabb fügefáját. Nem volt túl idős, de már suhanc sem, olyan fa állt az út szélén, amire már fel lehetett mászni. Én meg felmásztam. Akkor vettem észre, amit az emberes fűtől nem láthattam: nem vagyok egyedül. Egy csacsit kötöttek a fügefa tövébe. Sebaj, a szamár nem bánt. Kúsztam fel a fán, majd elkezdtem lakmározni a feketére sült, mézédes fügéből. A csacsi csak nézett, majd panaszos hangon kérlelni kezdett, adjak már neki is! Komolyan kérte, én pedig értettem a panaszát, rendre dobáltam neki a finomságot.

Ketten lettünk boldogok, ott ahol rajtunk kívül a madár sem járt, én a fügefán, alattam meg a csacsi és faltuk a túlérett gyümölcsöt… Ez jutott eszembe, amikor csütörtökön Telepóczkiné Farkas Márta egy adag mézédes fügével érkezett a megbeszélt interjúra.

És az jutott eszembe, hányan álltak mellettem az elmúlt egy évben, a feleségemen, a szülein, az én szüleimen kívül, amikor majdnem a túloldalon kötöttem ki.

Hányszor etetett meg Szoboszlai Gyula és a felesége, Enikő. Nem beszélve a vadonatúj tv-ről, amit Cicával együtt hoztak be nekem a rehabilitációra. Hányszor ült az ágyam előtt Sarkadi Ildikó és a párja Zoli, felpakolva: egyél csak… Dodi tologatott a tolószékkel, hozott Túró-Rudit, Szakács Tibi friss pékárut és ne felejtsem el Liskány Zolit, aki meg a Búza térről küldte a finomságokat, meltóztassak már jobban lenni…

Joó Béla, aki „fél lábbal” meg egy rakat ásványvízzel vigasztalt, „lesz ez még jobb is Kálmánka!”

A főnökeim, akik azt mondták: „gyógyulj, még nem adtuk oda senkinek a „sarkod”!”

És persze tudom, sokan voltak, akiknek eszébe jutottam, akik imádkoztak értem. Rám fért. Még most is rám férne…

Csupa hála vagyok! Egy élő köszönöm szépen! És tudom, bárhogy is alakul az élet, bárhogy is lesz, az nekem már ajándék. Nem lesz könnyű, mert küzdeni kell, folyton. Vezetni sem tudok. Egyelőre.

Dániel nem is érti még, hogy az apja egy túlélő, annak minden maradandó sérüléseivel, de hiszem, hogy amíg élek, számíthat rám.

Aztán meghúzod a vállad, a kenyér árát nem befolyásolja, az életed meg olyan, amilyennek formálod. Ha elhiszed. Ha mered hinni. Ha kizárod a nyamvadt, izgága, bután hangos világot. A Mester és Margaritában is annyit kért a Mester: időn és emberen kívül élhessen azzal, akit szeret.

Ui; Milyen fura, hogy a szakma, amiben hittem egy picit sem teszi jobbá a világot.