Vasárnap már fél tízkor kitört a hőség. Ezen a napon a Jóisten is megpihenne, hát még a vámosok!

- Lassan járj, tovább érsz! - gondolja a fekete hajú egyenruhás hölgy, és kimért mozdulatokkal veszi át a passzusokat. Lassított felvétel az élete. Már hogyne volna az, míg a barátnői strandra mentek, neki dolgoznia kell.

"Ezek meg, csak jönnek, meg jönnek. Éjjel is, nappal is. Szakmámba."

A két határ közötti ketrecben vagy száz ember aszalódik. Fiatalok, idősebbek vegyesen. Otthon jártak. Férfi alig van köztük, azok két éve nem merészkedtek a határ közelébe se, mert azonnal a fronton kötnének ki. A lányok, asszonyok mennének, mert indul a buszuk, el kéne érni, holnap munka van. Magyarba. A fehérnép között, mutatóban néhány idősebb férfi piheg. Leülni nem lehet, de hát üljön az, akinek Imre az anyja a hétágról sütő napon. Őket már nem vinnék ágyútölteléknek, ráérnek. A nap tűz, a ketrecben, mint élő massza dunsztolódnak az emberek. A passzusok nem fogynak;

- Elmegy az élettől a kedve az embernek... - sóhajt a szigorú egyenruha.

- Segítsenek! - kiált valaki a tömegből. - Ez a bácsi rosszul lett!

- Hívjanak mentőt!

Hívnak. Aztán lassan, nagyon lassan, kimérten, kelletlenül segítenek, hogy a bácsi mégse a napon feküdjön. A „gyalognak” már csak ilyen a sorsa. Nem kár érte. Másfél óra az életéből a magyar oldalon, a tűző napon, kinek fáj az? Végül is, még csak nem is katonadolog.