Még a legsötétebb órákban a fejemben egy tátongó lyukkal, telegyógyszerezve, kurta, minimalista gondolatokkal vegetálva, is felfogtam valamit az életből. Hogy mennyi minden veszett kárba. Évek, remények, hitek. Minden ledőlt. Apokaliptikus élmény szakadt rám és még azon is túl valami iszonyú nehéz veszteségpakk. Mint egy hirosimai haldokló utolsó sóhaja; élt, fájt, bevégeztetett de azokat a sugárterhes pillanatokat még át kellett élnie...

Ám az igazán nagy feladat most kezdődik el. Ez  a túlélők jussa. Az igazán vészterhes feladat, most szakadt rám. És amikor a gondolat belerágja magát az éjszakába döbbenek rá, hogy képtelen vagyok szavakkal leírni az érzéseim, képtelen vagyok megfesteni, eldalolni a lelkem esszenciáit.

Sem Isten, sem ember, sem ti barátaim ne haragudjatok érte! Egyszerűen ennyi voltam, talán csak lusta, talán csak tehetségtelen...  Vagy csak nem volt szerencsém.

Ám néha, amikor kiszakad a lelkem dugója, mindent is értek, mindent is tudok, egyetlen pillanatra. Nem többre, de egy pillanatra,  mint a gyermek, aki életében először kaleidoszkópba bámul...