Olvasom Attilánkat, micsoda elemi erővel, artikulálatlanul (s)üvöltő, végtelen, pogány janicsár-hadak fergetegével támad Babits Az istenek halnak, az ember él ciklusának. Olvasom Attila cserdített, korbács formálta szavait, az őszinteség méhéből koraszülötten felsíró kisgyermek panaszát anyja öle után, és az útszélen gyűjtött undort, amit "tanára" szemére vet.

Olvasom és eszmélek. Hazám, országom processziós idegeit vélem a kritika húrjaiból kihallani. És bár tudom, annyi alanyi jogot találnánk üvöltve rázni a kordonok rácsait, mégis nyugalomra intek. Talán az agyvérzés tanított meg lassabban perelni Istennel, emberrel.

Talán apósom szemét látva érzékenyülök el, aki kárpátaljai sokat szenvedett magyar, akinek most is kard nyúl barlangjába, és akinek csak a magyar igazolánya segít életben maradni.

A külpolitika egy veszett világ képét festi lelkem vásznára, a belpolitika pedig nem hűsíti sajgó sebeink kínjait.

Mert újból feladja leckét a Jóisten; mit ér az ember, ha magyar?

Mi végre szabta ránk ezt a sokat karcsúsított országot, ha nem is kellene buzgalmat éreznünk, ha Kölcsey, Vörösmarty szaval belőlünk, ha Ady gőgje csak pózer műmájerkedés volna, ha József Attila tapsikoló jázminjai elintézhetők egy vállrándítással. Egyébként Both Benedek és Medve Gábor most kire szavazna? Mit mondanának a mindig ifjaknak; mi lesz a megmaradás titkos záloga?

Hitemnek tavaly, 3 hónap bénultság és afázia után most ebben a furcsa természetű tavaszban kellene újraélednie. Hinni népben, nemzetben. Hinni, hogy a háromezer évnél idősebb nyelvemen találok majd intő, de lágy szavakat kisded, 11 hónapos porontyomnak és őszintén mondhatom neki; ne félj, amikor éjjel felsírsz...

Ne félj magyar! Lesz, aki megvéd inflációtól, megosztottságtól, háborútól, vélt és valós hordáktól, rossz döntésektől és leginkább a magunk hülyeségétől. Ne félj magyar ünnepelni 20 éves uniós tagságodat, mert annyi balszerencse és oly sok viszály után, még mindig ez az út, ami felfelé visz.

Talán, ha József Attila megértőbb, akkor Babits Jónása nagyobbat szólna? Emlékszel, hogy vétkesek közt ... Dehogy. Marad a nagygalambfalvi református "tanítóm" magnak! A mag pedig szavalni kezd, ha már jó földet talált. Kányádi szól bennem, és jó lenne figyelni rá, hogy ne legyen idegen számunkra a mások gondja, gondolata;

Kezdem megszokni hogy a kéz

nehezen moccan kézfogásra

elmarad vidám parolája

s a tekintet semmibe néz

még szelídnek indul a szó

de már a mondat enyhén karcos

és sejteti a riadót

mely mindnyájunkra annyi bajt hoz

jó volna kezet rázni ismét

s a vállat átölelni testvér

mielőtt bután el nem esnék

mielőtt bután el nem esnél