Nem. Nem alszom majd jól. Kahlen kapitány biztosan nem hagy majd. Mikkelsen figurája beszél majd hozzám és ahogy nézem az arcát, azt veszem majd észre, hogy az ábrázata nem a világhíres színészé, hanem saját magammal nézek farkasszemet. Pedig (anti)Káosz kapitány csak mert nagyot álmodni. Mert hinni az eszében, a karjában a rendmániájában, hogy képes uralni a világot. Csak éppen Kahlen ahogy én is, nem hiszi el, hogy nem járhat túl az ördög eszén. Pedig milyen szép lenne, ha ezt a mesét is Grimmék írták volna a furfangos parasztról, aki hol répát, hol búzát vet, attól függően, a föld feletti, vagy föld alatti részét követeli a terménynek a gonosz. Nikolaj Arcel filmjében csak 20 zsák vetőkrumpli jelentené a nagy álmot... De semmi sem jön úgy össze, ahogy azt megálmodta... Man denkt, Gott lenkt vágja a szemünkhöz a közhelyet a dán, de úgy, hogy az valóban fájjon. Amikor vége, akkor pedig még mindig fáj. Fáj a valóság, hogy amikor a legszebb álmaink valósulnának meg, akkor üt be az agyvérzés, az orosz-ukrán háború, a koronavírus, az afázia, a nyomorék vagyok maradandó és maró érzése...

A gyermek, az utód, az élet valódi értelme pedig még nem szabad, hogy tudjon Kahlenről, nem tudhatja majd, hogy jobb esetben a szülei egyszer vének és számára is terhesek lesznek. De te szembe nézhetsz álmokkal, vágyakkal, megfogalmazhatod mi az ami igazán fontos. Nem több csupán; a küzdelem maga. Nem mond többet Arcel sem, de ahogy mesél, attól kinyílik a bicska a zsebedben, és élni akarsz, dühösen, megveszekedetten bizonyítani: nekem is jár egy szelet a boldogságtortából, az elismerésekből, rangból, pénzből, sikerből. És persze végigjárva az élet iskoláját, megtanuljuk semmi sem számít, csak az, legyen aki önmagadért szeret... Még akkor is, mások szemében csak egy senki, egy fattyú vagy...

10/10