Olvasom Ottliktól a Méreg című novellát és elgondolkodom az életről. Csupa méreg volt az életem az agyvérzésig. Csupa méreg. Nem tudtam betelni a hírekkel, hogy lúgozzam az agyam a jobbnál jobb borokkal egyenesítettem ki a bennem nőtt feszültséget, sietséggel, kapkodással éltem át minden pillanatot. Úgy éltem, mint aki attól fél, ha megáll, netán elalszik, ha nem merül el az érzelmek hullámvasútján, akkor lemarad valamiről. Valami roppant fontosról. Az éltetett, hogy menni kell, jönni kell; reggel mind egy cseppig letoltam a kotyogósból kiömlő, négy személyre készült kígyóméreg feketét, száguldva olvastam, benne akartam lenne az élet velejébe, már nem a nyírbátori srác voltam, hanem egy önjelölt médium, akin keresztülfolyik a világ összes, aprócska hírcafata is. És én fürödtem a méregben, ez volt a lételemem, az életető közegem.

Olvasom Ottlikot és eszembe jut az "iskolája", látom a hajnali háztetőit, és idézni tudok a Budából... A zsebemben egy szem Tensiomin, és egy fél szem nyugtató, ha baj lenne... Ásványvízzel felütött almalevet iszok és ebben a hőségben arra gondolok, hogyan lehet ezt a nyarat fékezett habzással habzsolni..?