Milyen csonka ma Hold

- írja Ady és az éjben néma sivatagot lát. Tegnap, a hosszú estében körbejártam a "tengert", van itt sás, káka, pocsolyás víz is, ám egy-egy darab nyílt víz is játszik. És méla szívvel, a "puskatustól" vérzett, de már gyógyuló agy minden apró remegésével fel-felbámultam az égre, amely nagy nehezen adta át fényes, kék szerepét az éjszakának. És ott a Bujtos-parton, - távol Göröghon vagy Itália azúrkék tengereitől - megveregette a vállam a céda élet. Nem volt ez több egy suhanó pillanatnál, az égen is pisla fények szenderegtek, mégis volt ebben valami örök biztatás, a visszaperelt élet, ravaszdi, magának való, de édes öröme; itt vagyok. Még itt. A júliusi ég alatt. Majdnem egészben. Pedig a napok súlya alatt csak a gyermekek nőnek boldogan, nekünk sokszor emlékezetből kell örülni. De tegnap kegyes volt az ég, magától töltött egy csepp boldogságot...