Új festést kap a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyház. Az impozáns templom kívül-belül megújul. Az új, bizánci stílusban készülő freskókat Seres Tamás és csapata készíti. Sikerült megmásznom az állványzatot, hogy megmutassam, milyen lesz majd a megújult székesegyház. 

A legenda úgy tartja, hogy radikális és nagyon elkeseredett görögkatolikusok még a templom bejáratába is lefeküdtek, így próbálták megakadályozni, hogy bárki is belépjen a nyíregyházi Szent Miklós-székesegyháza. A hívek tiltakoztak, mert  (az akkor már országszerte híres és elismert) Nemcsics Antal, festőművész modern freskói nem nyerték el a tetszésüket. Krisztus után 1989-ben jártunk, az ország épp vajúdott, átalakult, az öntudatra ébredt, a tiltás nyomora alól szabaduló hívek pedig valami klasszikusra, valami "görögösre" vágytak. Olyanra talán, mint a pócsi ikonok világa, vagy talán még azoktól is "bizáncibbra". (Ha nem tévedek, a templomot egyébként Szent II. János Pál pápa látogatásra igyekeztek kicsinosítani és ennek megfelelően az akkori festés, vagy két évig tarthatott, mert ugye a szentatya 1991. augusztusában érkezett Nyíregyházára...)

A székesegyházban sokat ücsörögve, a mennyezetet bámulva, sokszor tettem fel a kérdést; miért lett ez ilyen? Bár a négy evangélistával egészen jól megbarátkoztam, mindvégig azt éreztem, hogy a modern kubizmusban(?), konstruktivizmusban(?) gyökerező formák, alakok valahogy nem illenek az ikonok „naivan” szimbolikus világához. A festés az én (buta) ízlésem szerint, nem illett ehhez a "klasszikus" templomhoz. Nem passzolt a neoreneszánszt idéző portálhoz, a reneszánszon túl, a barokkból is merítő külsőhöz és a belső, ősi hitet hangsúlyozó atmoszférájához.

Ha valaki Máriapócsra, Hajdúdorogra látogat és belép a görögkatolikusok templomába utazik, érti meg talán, milyen egy bizánci rítusú katolikus-keresztény lelke.  

És persze lehet arról beszélni, hogy túl kell lépni a múlt majmolásán, a historizmuson, hogy Nemcsics Antal, professzor úr több tucat magyar templomban hagyott maga után örökséget. Ám az egyszeri ember már csak olyan, nehezen tudja elképzelni, hogy a Jóisten rajongana a posztmodern építészet világáért. Főként, ha a magát modernnek nevező tervező esetleg az elszemélytelenedés betonformáiban, vagy éppen a brutalitásban keresné a megváltást. Ilyenkor az jut eszembe; a Jóistennek valószínűleg nincs okostelefonja, és megteheti azt az elképesztő dolgot, hogy napokig fel sem veszi a vonalast sem. Nem hív, nem keres senkit és nem engedi, hogy bárki is megzavarja.

A gép forog, az alkotó pihen. Évmilliókig eljár tengelyén…

Hiába tudom, a középkori festményeken is középkori ruhákba bújtatják a szenteket, korabeli (akkor modernek számító) alkotásokon jelenik meg a világ, ám egy kubista Szűzanya-ábrázolás előtt nekem nehéz letérdelnem… A vallásban nekem isteni ajándék a tradíció, vagy éppen az olyan realizmus, amit nekünk magyaroknak például Munkácsy Mihály fémjelez. 

De itt is ízlésekről és pofonokról vitatkozunk. A lényeg, hogy Nemcsics Antal munkái már nem sokáig láthatók a nyíregyházi görögkatolikus székesegyházban. Seres Tamás művész úr az új tervek alapján, valami elképesztően bizánci festésen dolgozik. Serényen.

Szerencsémre, késő ősszel már felkapaszkodhattam az állványzatra és megleshettem a művészt, munka közben. Finoman szólva is, nagyon más lesz az új festés. Az egyházmegye azonban úgy állapodott meg a műemlékvédelemmel, hogy hagynak apró kiskaput Nemcsics Antal, tanár úr munkáinak. Ha mégis meggondolnák magukat a jövendő görögkatolikusai, akkor az új festményeket le lehet majd kaparni és akkor ismét az 1989-es festést kapják vissza, ha nagyon akarnák.

Mert az ízlések és a pofonok akár változhatnak is. Időről-időre…

De a hit marad meg a dicsőség! Jézus Krisztusnak!

- Ha nem szerzel Tiszavasváriból mákot, akkor nem lesz mákos bejgli! Nekem a bolti nem kell! – szögezi le édesanyám, ellentmondást nem tűrő hangon és hogy hangjának nagyobb nyomatékot is adjon, le is teszi a telefont. Elmondatott, idén is Tiszavasváriból kell a mák. A földrajzilag eredetvédetett alapanyag iránti igény azóta alakult ki, amikor néhány éve egy máktisztító berendezés átadásakor, egy maroknyi, textilzsákba csomagolt, étkezési mákot kaptunk ajándékba.

A Sotkó család által jegyzett Sotiva-Seed Kft. üzemében voltunk hivatalsok akkor, és stílusosan minden résztvevőt egy ilyen felbecsülhetetlen értékű zsákocskával lepték meg. A mák édesanyámhoz került, aki aztán nem átalkodott felhasználni a tiszavasvári csodát. Szó szerint tessék érteni a csodát! A mákszemeket ugyanis annak rendje és módja szerint Nyírbátorban ledarálták, aztán comme il faut a beigli tésztájába töltötték, némi konyakba áztatott meggyszem, meg mazsola társaságában. És mit ad Isten, a végeredmény álomszerű csoda lett! Nem is ettük, faltuk. És kérdőn néztünk anyukámra, miért fogyott el a bejgli ilyen gyorsan? Édesanyám a mákra fogta, mert szerinte teljesen más ízű, mint amit a boltban lehet kapni…

Az Arrakisról fűszert, Tiszavasváriból meg mákot!

Egy évvel később Szőke Zoltán, polgármester úrhoz fordultam, lenne szíves a Sotiva Seed Kft-hez valami elérhetőséget adni, mert itt a karácsonyi bejgli sora forog kockán. Szerencsémre a cég ügyvezető igazgatójához kaptam elérhetőséget. Sotkó Gyula nem csupán egy „mákos”, vagy inkább mákban utazó vállalkozó, hanem professzora is a növénynek. Magyarországon, de talán még a kerek világon is kevesen értenek úgy a mákhoz, termesztéshez, fajtáihoz, mint a tiszavasvári úriember.

Amikor vázoltam neki, hogy egy nyírbátori család karácsonyi bejglije forog kockán, akkor mosolygó hanggal felelte nekem, hogy menjek ki bátran hozzá, aztán megegyezünk.

Abban az évben magyar, török és angol mákot kaptam Sotkóéktól. Gyula bátyám alaposan elmagyarázta, hogy ne féljünk a török mákszemek tarkaságától, ne féljünk attól, hogy az egyik acélszürke, a másik meg aprócska barna, csak daráljuk meg és kóstolgassuk.

És milyen igaza volt!!! A török mák lenyűgöző íze rácáfolt a furcsa, heterogén külalakjára. Erre is igazzá vált a mondás; csúnya és finom. De nem volt ott baj az angol és magyar mákkal sem.

Idén is mákjuk volt!

Sotkó úr, aztán bevezetett az étkezési máktermelés világába, hogy a növény esetében a csehek a mérvadók. Ők termelik meg az összes előállított mák közel 20%-át és ennek megfelelően ők határozzák meg a világpiaci árat. A másodikok a törökök, harmadikok a franciák és őket a spanyolok követik. Mi magyarok az 5. helyen állunk a magunk 5-6%-os világpiaci részesedésünknél.

Sotkó úr arról is beszélt, hogy azért érezhetjük úgy, hogy a tiszavasvári mák finomabb, mert ők speciális, valóban étkezésre szánt fajtákkal ajándékoztak meg, míg a bolti mák sokszor import, és nem feltétlenül takarja a legjobb minőséget. Aztán kiokosodtam, hogy az ipari mák esetében az a lényeg, hogy minél nagyobb legyen a morfintartalma, míg az étkezési esetében pontosan az a jó, aminek alacsony a hatóanyagtartalma.

Idén pedig azt tanultam meg, hogy azoknak sincs mindig mákjuk, akik a mákra esküsznek. A koronavírus miatt ugyanis az egész világon vészhelyzeti üzemmódra kapcsolt az egészségügy és érezhetően lecsökkent a morfintartalmú gyógyszerek iránti kereslet. A tiszavasvári vállalkozás számára a világjárvány katasztrofális helyzetet teremtett.

- Volt olyan hónap, hogy csak annyi pénzük maradt, hogy a munkatársainkat fizettük ki, mi a cég tulajdonosai egy fillért sem vittünk haza – mondja Sotkó Gyula. – Senkit nem akartunk elengedni, de jó pár álmatlan éjszakán vagyunk túl. Az ipari mák piaca beszakadt, nem lehetett eladni a terméket. Csak az étkezési mák piaca maradt meg. Ám aki mákkal foglalkozik, az alapvetően az ipari mákra koncentrál – fűzte hozzá a cégvezető.

- De nem adtuk fel! És most az év végére már talán tudunk mosolyogni, de legjobb esetben is nullás esztendővel számolunk – szögezte le végül.

Nekünk is lehet mákunk?

Ha nagybani piacok árait vesszük alapul, kiderül az étkezési mák ára az elmúlt évekhez képest magas. 1000-1200 forintot kérnek a szemek kilójáért, függetlenül attól, hogy hazai, vagy import a termék. Sőt a szakértők még néhány év bíztatták is gazdákat, hogy termeljenek bátran mákot, mert kereslet van. A növény alapvetően igénytelen, ha jól választják ki az apró szemek földbejuttatását, (se a nagyon nedves, se a nagyon száraz földet nem szereti), akkor már fél siker. Két éve (2019-ben) pedig úgy számoltak a szakértők, hogy a mák hektáronként annyi nyereséget termel, mint 8 tonna kukorica. A mák ráadásul jó hatással bír a talajra. A korán lekerülő, kis tömegű növényzet viszonylag kevés tápanyagot von ki a talajból, és az őszi vetéshez kiválóan elmunkálható kultúrállapotban hagyja hátra. Mivel főbb növényeink egyikével sem rokon, beilleszthető a vetésforgóba. A tapasztalatok alapján, akár búzát, akár repcét vetnek utána, az 20-25 százalékkal többet terem, mint egy kalászos elővetemény után.

Miközben Tiszavasvári felé autókáztam, arra gondoltam, hogy az én drága nagymamám, míg nem költözött a mennyországba, minden évben termelt annyi mákot, amennyire a családnak szüksége volt. Most azonban minden karácsony előtt utána kell járni. Ha nekünk nem csak egy kilónyi kellene évente, akkor (is) biztosan megkeresném a tiszavasvári Sotiva Seed Kft-ét. Aztán megállapodnék Sotkóékkal, hogy már pedig csak tőlük kerül majd a magyar családok asztalára mák. Ez nem a reklám helye, ezek a tények, összehasonlíthatatlanul jobb mákot kapok tőlük, mintha a boltból vennénk és erre az édesanyám karácsonyi bejglije a garancia.

Az pedig a világ egyik legjobb minőségi tanúsítványa!

A legenda úgy tartja, hogy egy alkalommal, az akkor még halászhálókkal és nem pogányokkal bajlódó, és a szentségről még csak nem is álmodó Péter, egy aranyat húzott elő egy kakashal szájából, ezzel fizetett az adóbehajtónak. Mert a NAV már akkor sem viccelt, még a halból is aranyat követelt! A legenda persze ott sántít, hogy mindez a Genezáreti-tónál történt (a tavat arrafelé ugyan Galileai-tengerként emlegetik, de ez épp olyan csúsztatás, az édesvize miatt, mint a Balatont a "magyar tengernek" becézni), a kakashal meg tipikusan tengeri halfajta. Ettől függetlenül, nálunk is hívják Szent Péter halának, angolul Peter’s fishnek, németül meg Petersfischnek, esetleg Heringskönignek, utalva arra, hogy ennek a csúnya, de finom ízű ragadozónak a hering a kedvenc eledele. A legendát az is erősíti, hogy a hal teste közepén, mindkét oldalon, egy érdekes folt található, amiről meg azt állítják, pontosan ott fogta meg Péter apostol a szépségversenyekről biztosan kitiltott jószágot és így őrzi azóta is minden Péterhal a szent ujjlenyomatát. Egy másik legenda szerint, egy ajtóőr ilyen hallal ajándékozta meg Krisztus urunkat, így aztán máshol meg Christusfisch a becsületes neve.

A kakashal ránézésre megdöbbentően csúnya jószág. Mostanában a Metro áruházban is ott pompázott a jégen, és csak arra tudtam gondolni, hogy ilyen fura szerzetek szoktak előfordulni a kiművelt horrorfilmekben. A húsa azonban valód ínyencfalat. A filéje rémfehér, szilárd, lehet párolni, bundázni, vagy csak bőrén megsütni, és egyszerű fűszerekkel párosítani, mert mindenhogy mennyei falatoként szolgál.  

Talán ezt ismerték fel a nyíregyházi Hedonist étteremben. Talán Anették egy külföldi nyaraláson botlottak bele, vagy csak jól hangzott a neve, de tény egészen kellemes fogást sikerült összehozni ezzel a bestiának kinéző, de nagyon ízletes ragadozóval.

Néhány éve, volt egy kis csalódásom a Hedonistben. Az akkor felszolgált borjúbécsi és a krumpli úszott az olajban, a rizottó pedig köszönőviszonyban sem volt azzal, ahogy azt Olaszországban, bármelyik sarki kisétteremben megkapja az ember.

Sokáig kerültem is a Hedonistet. Őszinte ember vagyok. Meg az epém is rakoncátlankodik, ha hirtelen nagy mennyiségű zsiradékkal kell küzdenie. Szóval, jobb a békesség alapon, inkább kerültem a Benczúr téri „intézményt”. A barátaim persze kapacitáltak, hogy megérdemel egy újabb esélyt, meg hogy ők mennyi finomságot ettek ott és ne büntessem már az ízlelőbimbóim, meg a Langerhans-szigeteket azzal, hogy nem a Benczúr-téren kerekedek ki egy fantasztikus vacsorától, vagy ebédtől.

És be kell látnom, nekik volt igazuk! A hal mellett olyan gyöngéden grillezett, serpenyős zöldségeket kaptam, hogy minden falat közben mosolyogtam. Külön ki kell emelnem a félbevágott kelbimbókat, amelyek al dente módon, egy finoman és hirtelen karamelizálva, de középen még icipicit harsogva forogtak a számban, azzal a sűrű vajmártással a hátukon, amitől teljesen elolvadtam.

Jól van ez így. Jó persze a lazac is, amihez szintén zöldség dukál. Értenek a koktélokhoz, a kiszolgáláshoz. Van kedves mosoly, felkészített főúr, meg könnyed beszélgetés is, ha a vendégek úgy kívánják. Abba persze bele lehet kötni, hogy ezeknek a halaknak az esetében, nincs terroir jelleg, hogy sem az Ér-patakban, de még a Tiszában sem él Szent Péter hal, és a lazac sem endemikus faj… De maradjunk annyiban, hogy egy design étteremben errefelé, ilyen blikkfangos, „életembennemhalottamróla” ételekre is szükség van, hogy a kedves és úri közönség érezze, itt bizony van ötlet, meg különlegesség. Ha pedig valaki nagyon itthon szeretné érezni magát, persze újragondolva, az menjen át a Szindbádba, aztán vesse bele magát a made in Hungary ragyogó világába. Harag nem lesz, azt is Gulyás Anették viszik!  

Habkönnyű ultrabook. Ölben. A világ épp fejtetőre áll. Nem elcsendesedik, nem befelé fordul, hanem egyre inkább kifelé. Azt mondják a dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. A dugó vérbeli kommunista. A százmilliós Bentley, a 60 milliás AMG Mercedes, meg a 18 éves Opel Corsa sem tud egy lépést sem tenni. A fémváz foglya a milliárdos, meg a munkanélküli. Ülnek és türelmetlenül várnak. Nem számít, hogy mennyi lóerő lapul a motorháztető alatt, nem számít a kis, vagy nagy pénz gondja, a dugó elegyengeti a különbségeket.

Habkönnyű ultrabook. Kyono Natsuko ’86-os Aprodisiaque című albuma valami ünnepi hangulatba zongorázik. A decemberi szürkületben egy másik városban járok, szállok az emberek felett, szívom magamba az ételek, fűszeres italok illatát és a templomtorony körül még tekergek egy kicsit, ez az én ajándékom, a születésem hónapjában, mindig kapok egy angyalszárnyat, hogy repülhessek egy kicsit.

Néha úgy orrba vág a szegénység és gazdaság közötti rettenetes különbség, hogy milyen másak ilyenkor az álmok. Valaki csak egy meleg takarót szeretne, mások csak odabújnának valakihez, és egyeseknek meg éppen az a gondja, hogy a sok van, meg már rég megvan mellé, mit lehetne még? Hogy a toronyórához, miért nem jött meg a neten rendelt óralánc… Pedig milyen édes ajándék egy ölelés, egy csók, egy kézszorítás. Micsoda ajándék, hogy ott vagy, hogy tudod, ha épp dőlsz, (ki)borulsz, süllyedsz, mindig van valaki, aki megtart, felszínen tart... Egy mellérendelő szerkezet, egy társ, egy harcos, egy szelíd amazon. Egy lángpallossal járó-kelő, combfixes (kis)angyallány... (Bolond...)

A dugó a legdemokratikusabb dolog a világon. Ülhetsz benne dühösen és szelíden. Drága autóban, vagy olyanban is, amin hangosan csámcsog a rozsda. Álmodozhatsz, zenét hallgathatsz és merenghetsz havas karácsonyokról, éjféli miséről, valakiről akinek most is, mindig is melletted lenne a helye, dugóban, ágyban, álomban…

Hideg december volt. Fújt a szél. Már valami jég is, hó is esett. Alsós lehettem. Hazaértem az iskolából. Senki nem volt otthon. Édesanyám, édesapám még dolgozott. A ház hűvös. A pincében a vörösre mázolt kazán hidegen nézett rám. Salakolni kellett volna és valami nagy-nagy tüzet rakni. Nem értettem hozzá. Meg nagyon vártam a Mikulást, és arra gondoltam, a pincébe nem jön utánam. Visszamentem. Ki-kiszaladtam a házból, le a lépcsőn, néztem a nagykaput, mozdul-e, jön-e valaki, nyílik-e már az ajtó. Nagyon vártam, nagyon reméltem. Néha olyan nehezen múlik még egy másodperc is. Jönnie kell, jönnie kell a Mikulásnak - szentül hittem. Vagy valakinek; tudtam, hogy a Mikulás édesapám szobájában, a szekrény legmagasabb részében lakik. Valahogy mindig onnan dobálta ki az ajándékot. Valahogy, mindig onnan került elő minden. A szekrény legfelső részéből. Valószínűleg akkoriban a Kisjézussal együtt, ott a szekrényben laktak közös háztartásban. A szekrény irtó magas volt, ha a puffra álltam, akkor sem értem fel az ajtójáig. A szobába is be-beszaladtam, hátha csak elaludt a Miku. Hátha csak most szedelőzködik. Nagy krokodilkönnyek csúsztak le a cseppember arcomon. Nagyon vártam már. Fújt a szél, hideg volt kint, hűvös bent a házban és a kicsi szív cidrizett.

Aztán valahogy előkotortam egy nagy, vastag plédet. Magamra húztam, a fejem búbjáig és sírva aludtam el. Talán még álmodtam is. Hogy a Mikulás nem találja a házunkat. Aztán mire felébredtem, kócosan, a könnyektől maszatosan meleg lett a házban és a szobám közepén egy nagy csomagot pillantottam meg…

Hát mégis eljött! Hát mégis itt járt! Hát csak nem feledkezett el rólam, mégiscsak emlékezett rám… - gondoltam magamban és miközben lázasan bontottam a csomagot, arra lettem figyelmes, hogy édesanyám és édesapám az előszoba sarkából figyel engem… Akkor már zokogva bontottam ki az ajándékot. Arra már nem emlékszem mi volt benne… Csak a pillanatra, csak arra az estére emlékszem…

Ne tárgyakat gyűjtsetek…

Isten éltesse a Miklósokat!

Krisztmasz jazz. Téli reggel. Valami esett is. Fátyol. Csak úgy ránk biccentett a tél; a reklám után visszajövök! Ma a görögtemplomokban különös hangulat lesz. Nekünk a Mikulás nem a puttonyos bácsi, hanem „rokon”. Indítani kellene a reggelt, feladat lenne bőven. Ráég a körmömre. De Isten látja lelkem se erő, se kedv… Csak a krisztmasz jazz…

És akkor hirtelen ötlettől vezérelve magamban felkiáltok, bontsuk fel az a single origin ugandai kávét! Valakinek mond valamit a Bogisu? Meg a Nagy Tavak, Mount Elgon nyugati lejtői? Eh, mindegy is. A csomagot kibontva jön az első mosoly, ahogy sejtettem; olyan apró szemű, hogy zsenge cukorborsócska is lehetne. Az illata azonban teljesen más, mint az újvilági kávénak. Barbárabb, ősibb, csiszolatlanabb. Van itt persze virág is, de az is húsevő inkább. Teltség, valami régi, elfeledett női istenség termékenység-illata lengi körbe. Ilyen kávéja lehetett Karen Blixennek a Ngong hegyek lába alatt, ilyen kávét szürcsölhetett reggelente, ez jut eszembe és látom Afrikát, repülök felette, mintha én lennék a sárga, kétfedeles gép pilótája. Alattam gnú csordák, zsiráfok, a gép zajától mérgesen megébredt oroszlánok…

Belenyúlok a zacskóba, az ujjaim között néhány szemet egy vágódeszkára helyezek, majd előveszem Starbucks-ék Holiday Edition-jét, és abból is halmozok, egy apró dombocskára valót. Az amerikai (egyébként Portugáliában készült) termék sötétebbre pörkölt, szinte „izzadnak” a szemek, simán látszik, hogy brazil Santos. Na jó, kevertek bele, némi indonézt is, hogy a „blended” igaz legyen a csomagolásra.

A reggeli bohóckodás után, a kávédarálót megetetem az ugandai aprószeművel. A kotyogós aljába forralt, forró vizet töltök, megrakom kávéval, illesztés, csavarás, rá a kerámialapra, 2 perc múlva a kotyogós méltatlankodni kezd a forróságban. Lefőtt. Elrendeltetett. Elmondatott.

A szokásos hófehér csésze, egy kiskanál barnacukor, némi tejszínnel. Aztán jöhet az első korty. Kotaro Oshio épp most kezdi pengetni a Last Christmas-t. Úgy, ahogy senki más. Azzal a finom mélabúval, a be nem teljesedett szerelem összes bánatával, kínjával. A korty azonban messze visz. Ősi dobok kezdenek szólni bennem, tízezer évek mélyéről, tízezer szerelem sóhajtásából, nehéz földes jegyek, a sav mint valami könnyű, citrusos italból szétárad a nyelvem hátán, és akkor valahonnan a semmiből virágok kezdenek nőni bennem, mezei virágok, csokorban, egy fekete kéz, nagy mosollyal nyújtja felém.  

Pakolni kellene, egy halom oltást felvenni, aztán menni Afrikai mélyére. Menni elbújni a világ elől, hogy még Stanley se találjon meg. Senki. Csak üljek egy fára épített kunyhóban és hagyjam a világot sietni, megbolondulni. Nélkülem…

Kotaro Oshio most lassan befejezi a muzsikát, a kávé elfogyott. Ma még Mikulás is leszek…

Déli szívben északi gondok. Mezítláb lépek a megszentelt hóba. A szenteste közeleg. Köröttem senki, egy lélek sem. A fenyőerdő előtt apró kápolna. Fény pislákol benne. Oda indulok, oda tartok. Mezítláb a hóban. Kezemben lóbálom a bakancsom. Ha nem bírom tovább, majd felhúzom. Izgulok. Nagyon. Odabent imádkozik az Isten. Odabent emlékezik, egy réges-régi mesére. A születés kínjára, arra, ahogy a hűvös betlehemi éjszaka első korty levegője hasítva érkezik meg a tüdejébe…

Nagy dolgok vannak készülőben. Nagy dolgok. A fák álmodnak minket, dolgozik a tél. Te úgy hallod, hogy nesztelen, fénytelen, csillagtalan az éj. Én tudom, hogy a szemed előtt, a láthatatlan országban, azonban most három műszakba járnak az angyalok. Soha ennyi sebre nem kellett még tapasz, soha ennyi megtört szívre még balzsam… Soha nem volt még ennyi kérdés, ennyi bizonytalanság, ennyi balga szó, megtévesztés, csalás, hazugság…

Pedig csak le kellene hunyni a szemünk, hallgatni a nyárban fürdő szív zsolozsmájára. Csak le kellene térdelnünk, meghajtani a fejünket. Csak egy pici alázat, egy csöppnyi hit, egy kiskanál remény. Csak egy sornyi imádság. Csak hinni, elhinni azt, az ember több attól, hogy jóllakjék, hogy szeretni képtelen tárgyak között legyen ostoba szultán…

Déli szívemben északi gondok. Még most jön a tél, bár szikrázó napfényben írom a sorokat, de majd hirtelen jön az este és tudom, ha magam maradok, engem is rágni kezd a kétség.

Miért hagyott el, ha szeret?

Aztán tudom, minden soromhoz hentes-mészáros kell; egy éles kés, hogy pontosan vágjam magam, hogy ne ejtsek sebet, hogy a szívem egészben, sértetlenül, az igét szentül őrizve tudjam a tenyeremben tartani.

Hát így. Hogy ez horror? Nem a test, nem a szövet, még csak nem is a sejt. Csak a tett, csak benne őrzött csoda számít. Te magad.

És megyek a hóban, kezemben a didergő szívemmel. Megyek a kápolna felé. Várnak rám. Szigorú lesz a tanár. Osztályozni fog. Kifelé már újabb lecke vár.

Te! A Titokzatos szigetet két nappal a születésnapom előtt árverezi a Virág Judit Galéria. Két másik csodával együtt. Persze a Csontváry lesz a fő attrakció. Potom 160 misivel indul majd az aukció. Ennyi a kikiáltási ár. Aztán, ha gazdára talál a "sziget", akkor jöhetnek majd az „udvarhölgyek”. Rippl-Rónai József Elegáns úriasszony kertben-je és Schönberger Armand Aktok gyümölccsel című alkotása. Te! Menjünk el! Csak üljön ott. Licitáljunk, napszemüvegben, dobjuk meg egy ezressel; százhatvanmillió-egyszázezer… Legyen néhány másodpericg a miénk! Legyen a miénk a legtitokzatosabb Csontváry! Csak a miénk! Néhány másodpercig! Olyan ez mint egy titkos szerelem. Senki sem értené. Meg persze senki sem tud róla. Két ember apró titka. Titkos szerelem... Aztán nevessünk, amikor vagy kétszáz körül leütik. Más viszi haza, de egy pillanatig akkor is a miénk volt. bemondásra. százhatvanmillió meg egyszázezer... 

Senki többet!

Hallod! Az egész kép nem több 30x50 centiméternél. És nem tudják megfejteni, hogy mit ábrázol! Találgatnak. Kutatják. Néznek, mint a bolond gyerek a fotocellás ajtóra. Meg olyannal jönnek, hogy ez a holtak szigete…

Te, egy botcsinálta magyartanár csont nélkül az orrukba vágná, hogy az egész festmény nem több, mint Shakespeare előtt való tisztelgés! Igen! Jól gondolod, A viharhoz lett az illusztráció. Ott van rajta az öreg Prospero, Mirinda, Ariel, Ferdinand, meg Caliban is. Látod, ha megnézed bal oldalról jön fel az "idő". Nagymamád neked is így mondta? Jön a vihar a sziget felé… Édes istenem, hát senki nem látja, hogy Csontváry csak az angol mestert idézi?

Szóval, eljössz? December 19-én, licitálni velem? Annyira szeretem a stílusod! Olyan leszel, mint egy titokzatos hercegnő, egy mesebeli hősnő… Tudom. Egyszerűen úgy öltözöl, hogy attól menten szerelmesnek kell lenni. Szinte hallom, ahogy bemondod, szépen, akkurátusan; százhatvanmillió-egyszázezer… 

Aztán főzünk egy garnélás spagettit. Mesélsz majd a szárnyas oltárokról és bort iszunk…Te, olyan régen táncoltam már… Olyan régen… Úgy igazán! Táncolsz velem?

- Önnek is? nekem is! - nevetve pacsizik össze a hetvenhárom éves apukám és egy 35-40 körüli asszonyka Sztányi doktor, Bujtos utcai magánklinikáján. Örülnek egymásnak és mindkettejük a csuklóját mutogatja.

- Nekem ráadásul mind a kettő! - húzza ki magát apukám!

- Hát nekem is! – kacag a hölgy. És a másik kezét is magasba emeli.

Felületes szemlélő talán azt hinné, hogy a vidám öngyilkosjelöltek éves találkozójára érkeztek, ám aki egy picit jobban megtekinti apukám és a vidám hölgy kezét észre veheti, hogy a csuklójukon hosszanti heg található, ami a tenyér alsó részétől vezet az alkar irányába, olyan 5-7 centiméter hosszúságban. A hozzáértők rögtön rávágnák; alagútszindrómások. Aki ismeri ezt az elváltozást tudja, hogy aki ilyenben szenved, annak ordenáré fájdalmai lesznek, nem érzi az ujjait, dagad, majd leszakad, szóval csupa olyan dolog, amivel egyszerűen nem lehet együtt élni… Egészen a műtétig tart a cudar érzés, mert akkor az orvos letapadt idegeket szépen kiszabadítja a fogságukból és a végtag ismét használhatóvá válik.

- Amikor a tenyerem közepébe beleszúrt, azt hittem szikrákat hányok! Akkora káromkodás szakadt ki belőlem!  – mondja a hölgy. Két eleven gyermek anyukája, akik a kocsiban várakoznak, édesapával.

- Az első még el is ment, de a második műtétnél én is rúgtam egyet! - teszi hozzá édesapám, aki szintén megjárta tenyér közepébe szúrás fájdalmas országútját.

- De olyan jó, hogy megcsinálta! – sóhajt látható lelkesedéssel és megnyugvással a hölgy. - Debrecenben nem kaptam időpontot. Itt meg eljöttem, aztán már vágta is!

- Így jártam én is – bólogat apukám. – Rápillantott Sztányi doktor úr és már adta is az érzéstelenítőt. Én meg azt hittem, hogy csak megvizsgál, előjegyez. Egy itt várakozó idősebb hölgy még mondta is, neki pillanatok alatt megcsinálta a doktor úr! – teszi hozzá.

A debreceni hölgyről kiderül, hogy még a cívisvárosban is Sztányit ajánlották neki. Fel is készítették, hogy ne féljen, mert a doktor nem fog teketóriázni. Vágja, piszkálja, feltárja, varrja. Semmi cécó, meg kecmec. Ahogy ott ültem és hallgattam őket, azon gondolkodtam, létezik-e még ilyen jó hangulatú rendelő, ahol a páciensek mesedélutánt tartanak egymásnak? Mosolyognak a fájdalmaikon, melyek szép lassan halványodnak, elmúlnak. Eszembe jut, hogy az isten vezethet minket sötétségben, meg alagútban, a végén csak kivezet a fényre. Köszönjük neki, meg az ügyes kezű dr. Sztányi István doktor úrnak!   

elérhetőség: Bujtosi Klinika