A hatalomhoz való viszonyokról először Frank Herbertől és Isaac Asimovtól hallottam. Aki ismeri Paul Atreides történetét, a Kwisatz Haderach jelentését, megismeri a könyvben részletezett próféciák jelentőségét, valamiféle képet kap arról, hogyan lesz egy különleges képességekkel rendelkező emberből, vezető, majd uralkodó, sőt messiás. Miközben meg retteg attól, hogy a nevében induljon el a „dzsihád”, a fremenek szent háborúja.  Be kell látnia, a hatalom felé vezető úton számos olyan dologgal kell szembenéznie, mi felett nincs uralma. Paul sztorija arról is szól, hogy a tömeg kontra individuumban, csak a tömeg győzhet.

Így volt ez Jézussal is. És erről is ír tanmeséket Isaac Asimov az Alapítvány trilógiában. Többször, többféle szempontból nagyító alá véve a témát. Asimov zseniálisan mutatja be a hatalom felé csimpaszkodó, egyéni ambícióktól duzzadó ember archetípusát is. Az „öszvér” a kedvenc „antihőseim” közé tartozik.

Már felnőtt fejjel a hatalom kontra egyén viszonyát Alinsky helyezte számomra új megvilágításba. Hogy a Rules for radicals könyvét szinte kívülről fújtam...

Oly távol, vagy tőlem... 

Jó messziről indultam. Jó messziről. Két-három évtized mélységből. Hogy valami dombocskáról szemlélve pillantsak hatalomra, politikára és ebben a kényes koordinátarendszerben helyezzem el magam is.

Onnan induljunk el, hogy az ember fura szerzet. A DNS-ébe írt kódokkal, korlátokkal, és azzal a naiv hittel, amely a nevelést és az öröklétet emeli piedesztálra. Induljunk onnan, hogy nem ismerek olyat, aki valami felett ne szeretne uralkodni. Ha másképp nem, de mániásan rak rendet a lakásában, folyton a virágoskeretet túrja, felgereblyéz ott is, ami már nem is az ingatlanához tartozik. Bájdevéj Hankiss Elemér olyan szépen ír el erről, hogyan ácsingózik az ember a „rend” után egy kaotikus univerzumban… A rend a rendetlenségben egyszerre beszél a félelmeinkről, az agyunkkal felfogható élére állított világról és arról, hogy erre képesek vagyunk…

És olyan jó lenne most arról beszélni, hogy mennyi mindenre vagyunk képesek. Mi, akik imádkoznuk, majd gáncsolunk, mi akik a békéről papolunk, közben a megosztottság, a háború szolgái vagyunk, mi mindannyian…

A legjobban azt szeretem, amikor azt kívánjuk, minden politikus legyen szent, legyen Krisztus jámbor apostola, de ha az egyszeri ember hatalomhoz jut, akkor abban a pillanatban kacskakezűvé (minden szentnek maga felé hajlik…), önzővővé, fennhéjázóvá, nagyképűvé, önteltté válik… Mert a hatalom és a pénz, olyan mint a drog, mindig újabb adag és mindig több kell belőle. És ezen a Földön ráadásul minden eladó. 

Mindennek és mindenkinek ára van... (a hatalomnak is...)

Két dolog jutott eszembe.

Az egyik a Miért éppen Alaszka? című sorozat. Ebben van egy nyugdíjas, konzervatív űrhajós, akinek kiadó a lakása. Az űrhajós nem bírja a buzikat, a liberálisokat, meg a demokratákat. Ezért is költözött Alaszkába, mert az csak kemény fickóknak való hely… Aztán a kiadó lakását egy napon két férfi akarja kivenni. Rögtön turpisságot szimatol és hát igaza is lesz, a macsó Alaszkában egy homár pár kíván beköltözni az ingatlanba. Emberünk először nemet mond, ám miután kiderül a párocska a dupláját is hajlandó fizetni a lakbérért, simán kompromisszumot köt. Mert van olyan pont, amikor már korpásodik a fejbőrünk...

Egy beszélgetős műsorban, egyszer Hegyi Barbara, színésznő találta azt mondani, hogy az emberek álszentek. Azt a példát hozta fel, hogy sok nő állítja, ő pénzért soha senkivel nem feküdne le. Erre ő azt ecsetelte, hogy tegye a szívére a kezét az a nő, aki nemet mondana arra, ha tegyük fel egy arab sejk 100 ezer dollárt kínálna neki egyetlen, érzéki éjszakáért… A körülményeket illusztrálva hozzáfűzte, nem derülne ki, soha, semmi, a sejk, ápolt, nagyvonalú és kedves… Csak csöndben teszem hozzá a hölgy olvasók kedvéért, hogy 100 ezer dollár, az most holmi 30 millió forint. Egyetlen, szenvedélyes éjszakáért…

Megéri? Nem éri meg? Tudjuk mire mondunk nemet?

Gundel Takács Gábor nem is olyan rég, földimnél Lutter Imrénél járt és ott mesélte el, hogy az Áll az alkuban 2-3 millió forintnál a magyar emberek többsége már képtelen lazán játszani, debilizálja őket az összeg. Nyomni kezdi őket, passzírozza, préseli, hogy ez már nem játék… Elgondolkodnak, mennyi mindent lehet annyi pénzből venni...

Montecuccoli szerint még a békéhez is pénz kell, nemhogy a háborúhoz...

Miközben árgus szemekkel nézem Oroszország, Ukrajna és az Unió széthullását, látom hogyan röhög a markába az USA és Kína, azon gondolkodom, hogy milyen boldogok voltunk ’90 előtt, a kétpólusú világban. Pedig hogy utálom azokat, aki rákként visszafelé mennének az időben…

Onnan indultunk, hogy az ember szeretné a világát biztonságossá, kiszámíthatóvá alakítani. Az ember legalább hinni szeretné, hogy ő irányítja élete legfőbb kérdéseit, hogy ő dönt, hogy ha tanul, megéri tanulnia, ha dolgozik előrejut, ha kopog, zörget, akkor ajtók nyílnak meg előtte… De közben egy kis alamizsnáért is ölni képes, igazságtalan betyárok vagyunk. Virtigli zsiványok. Opportunisták, megalkuvók, irányíthatók, befolyásolhatók buták, oktondiak. Nem olvasunk, nem tanulunk semmiből. Mindent ezerszer ismételünk. Egyszer azt mondta nekem egy lány, hogy addig ismétlem majd az élet adta leckét, amíg meg nem tanulom. Vagy, amíg meg nem halunk.  

Két év pandémia, most pedig közel 80 nap orosz-ukrán háború után, némi letargiában, egy lábon kihordott, fojtogató depresszióval nézem a májust, ami a világ legszebb hónapja. Látom, hogy semmi új nincs a nap alatt, minden ismétlődik, mintha épp 100, vagy kétszáz évvel élnénk korábban... A hatalom és a pénz tivornyázik, és készült tort ülni...

Pedig most kellene szívünket felemelni, most kellene kibeszélni a dolgainkat, jó az idő, hosszú az este, az alkony festői és mondani egymásnak, mesét, szerelmet, fabulát. Nem baj ha sikamlós a téma, nem baj ha meghozza  kedvünk borhoz, nőhöz, szerelemhez. Nem baj, ha közben leszedjük az égről a csillagokat, nem baj, ha megtaláljuk magunkban a jót, az emberit, a felemelőt... Nem baj... Csak ne kelljen már atomfenyegetésről, fegyverekről, annektálásról, hatalomról és marhaságról beszélni. 

Kitörhetne már a béke. Jöhetne újabb aranykor. És édesapám is lehetne fiatalabb...