ó itt maradnom adj erőt
örökre itt legyek megáldott
hol sötéten enyésznek el
gyilkos hiábavalóságok

Van egy nagy fehér nyárfa a Mák utca végén, a jégpálya mellett. Ő az utolsó a régi "entek" közül. Amikor a régiek már dacoltak a széllel, ő még csak kisfiú volt. Nem is tudom, hogyan maradhatott meg. A nagy konyhaablakból láthatom. Évek óta. Ahogy dacol a nyári viharral, ahogy tavasszal óvatosan rügyezik, ahogy ősszel napról napra sárgul és ahogy télen a hóesésben szerelmes rigókról álmodik.

Amikor a Media és az Obi megvette ezt a területet, hatalmas fehér nyarak és eget karcoló jegenyék nőttek erre. Ők volt Nyíregyháza felhőkarcolói, ezek a sudár és terebélyes élő szövetek, amelyek csövek és gépészet nélkül pumpálták 30-40 méter magasba, az éltető nedveket. És lombjaik között Krúdy történetei susogtak. Még emlékszem rájuk. Emlékszem a futballpályára, amit visszahódított a természet, hogy aztán a nyárfák írmagját a fogyasztói társadalom technokrata, láncfűrészes világa tüntesse el.

A múltkor láttam egy fotót a nyíregyházi Kossuth utcáról. A nyolcvanas(?) évek elejéről. Egy bácsika egy tehenet vezetett át az úton. Száron. Hogy hová vitte, már titok. Csak a fotó őrzi az anakronisztikus jelenetet.

Sokat gondolok erre. Hogy milyen szappanbuborék a volt. A múlt. Milyen szappanbuborék a kérdés; emlékszel?

Emlékszünk. Mire is? Ki látott engem? Ki látott téged? Ki látott minket? Pedig az éjszakáink szebbek voltak, mint a világ nappalai.

És tudod furcsa dolog ez. Törölhetsz, égethetsz, sóval bevethetsz. De ami igaz volt, az visszajön. Az visszatér. Az semmit sem változik. Nem kopik, nem fakul. Az él, lüktet, felszakad. Saját legendát gyárt. A tiédet.

És tudod, amikor eljutsz odáig, hogy a múlt nem fanyar, de még csak nem is sötét csokoládé, hanem isteni ajándék, akkor egyszer csak odaülhetsz a Teremtő mellé, akkor benne leszel az égi kórusban, akkor egyszer csak megérted, hogy nem állandónak, hanem múlandónak, nem örökkévalónak, hanem percnek, sóhajnak, egyetlen villanásnak, dobbanásnak születtünk. Olyanok vagyunk, mint a gyors rádiókitörések. Kurták, furcsák, érthetetlenek. Magnetárok pillanaténeke.

Mondd, ha egyetlen hang leszek az ábécédből, melyik leszek? Alfa? Omega? Vagy az, amit mindig felejtesz?

Május van. Írom a perceit a nagy könyvbe. Nézem a fehér nyárfát a jégpálya mellett. Galamb száll rá. Szél simogatja. Kávét iszom. Bolondságokat dúdolok. Egy énekes rigó néz fel rám a fűből. Áldott aki erre a világra született.