Széthullik a világ köröttünk. Mint egy rossz hajó, hánykolódik és közben recseg- ropog. Nincs, ami összetartsa. A régi ragasztóanyag szétmállott, a régi szögekkel jóllakott a rozsda és a facsavarokat felfalták a mindig éhes szúbogarak. Vágyom a harmóniát, mint madarak a napfényt, vágyom a csöndet, a szélcsöndes időt, a mozdulatlanságot, a kortalanságot.
Az akarok lenni, aki akkor voltam, mikor az akartam lenni, aki most vagyok…
Ma sem tudtam lefeküdni anélkül, hogy néhány keresetlen szóval ne válaszoljak az életnek. Ma többször voltam rosszul. Igyekeztem nem pánikolni, de érzem, hogy nincs minden rendben.
Ne ess pánikba!
Istenem holnap kötök egy nagy törülközőt a nyakamba és vigyorogni fogok. Ne ess pánikba! Douglas bácsi örült regénye… És amikor a 90-es évek elején először jöttek a fiatal angol turisták megnézni, hogyan élünk itt az egykori vasfüggöny mögött, ott hordták a törülközőket a nyakukban. Akkor még sokan értették az utalást. Ez is csak egyfajta intertextualitás.
Don’t panic!!!
Mennyire kellene most ez a könyv, ez a szlogen ennek a buta, megbolondult világnak. Világnak? Ennek a modern pokolnak. Ennek a seszínű, búgócsigának. Szóljon már valaki az Óvó néninek, bácsinak! Gyerekek bolondok vagytok! Bolondok! Buták és egyszerűek, mint a facsipesz.
Mi a boldogság? Hol a boldogság? Hát bennetek. Mikor borzongtatok bele a létezésbe? Mikor nevettetek a hófelhők alatt? Mikor mosolyogtatok? Mikor vágtatok fejest egy nagy hókupacba? Mikor szaltóztatok utoljára a vastag hódunyhába? Mikor?
Írni akartam a cigányokról. Írni akartam Bayer Zsoltról, a szegény Cosma fiúról, a bűnözésről és mindezek összefüggéseiről. Írni akartam a leveleki nőről, akit a nógrádi cigányok majdnem agyonvertek. Írni akartam a nyíregyházi börtön előtt társalkodó cigány nőkről, a roma prostikról és a stricikről. Írni szerettem volna egy rétegről, amit nem azonosítok a nagy egésszel. Írni szerettem volna arról, hogy bolondulunk meg, hogy fordulunk kínunkban a kisebbség felé, és hogyan válunk mi is állatokká. Hogyan lesz itt cigány, magyar, zsidó, sváb, szláv, román és mittomén miféle náció még, egyformán Gregor Samsa, hogyan alakulunk át rovarrá, hogyan nő ki a gonosz emberevő csápunk… Almát a tüskék közé!
És írni szerettem volna szerelemről, a megtartó, megmentő szeretetről. Arról hogyan kell egyetlen embert szeretni, hogyan kell monogámmá válni, hogyan kell megtanulni becsülni az életet, valaki törődését, hűségét, figyelmét, csókját és ölelését.
Írni arról, hogy mesterem Symeon „az új teológus” misztériuma micsoda hatást gyakorolt rám. Megírni, hogy minden alkotás tudatmódosulással jár, hogy minden papírra vetett magasabb rendű, quasi szerkesztett textus, érintkezés az istennel, vagy legalábbis az ember isteni lényének kidomborítása, legrosszabb esetben keresése.
Minden szavam őszinte. Még ha nem is tudok olyan tisztán élni, mint ahogy kifejezem maga, ahogy a blogon szeretek, ahogy itt élek, ha nem is tudom megóvni magam, minden piszoktól, gonoszságtól, ravaszságtól akkor is kísérlet ez a tisztaságra való igényem bizonyítására és megóvására.
Igen szeretni így kell. Hűnek lenni így kell. Aztán élni talán másképp. Élni piszokul kell tudni, nem ilyen magasztosan, ilyen szépen megírtan. Élni mindig úgy kell, mintha minden perc csak kikönyörgött pillanatunk lenne. Élni, gyorsan, mohón, átkozott vérszívóként lehet. Élni, élni…
Széthullik a világ. Mint a forgács, hullnak évek, szeretők, és hitek. Szétmállik a világ. Szétcsúszik, ami összetartozott.
Íme ember, ez a nem túl dicső vég. Íme! Köpj hát a buta paternalizmusra, köpj arra, aki nem hisz az emberben, nem hisz abban, hogy játszani is engedni kell hű fiad.
Hirdess hát anarchiát, hirdess gyilkos liberalizmust, hirdesd a törvényen kívüli embert! És végül hirdesd a szerelmem!
Aztán ha minden felborult, ha minden vízszintes már, akkor építs új világot, gyúrj erősebb törvényt, keress új szövetségest, alkoss új államot, hass a többiekre és gyarapítsd a világot…
Még zuhanunk, de én már tudom, mit fogok tenni, ha túlélem…
