Meseországban 120 centiméteres hó esett. Napokig éjjel- nappal havazott. Az üveghegyen is túl, egy pici völgyben, ott hagyhatod a kóbor lelked a Duch Tatr gerendaházikó meghitt szobájában. Nézheted az álmosító hóesést, miközben a tüdődből gyökeret eresztve jégvirágok nőnek az ablakon. Nézheted a szűz hómezőt, a behavazott otthonokat, vágyakat és szíveket. Álomországban csilingelve csúsznak a szánkák, előttük büszke lovak, akiket nem zavar a jéghideg, szőrökön csatakokban folyik a buzgalom és kék szemű, hosszú bajszú, szakállú gurálok kurjongatnak a bakon. Nézheted, hogyan táncolnak a hóemberek és várhatod, hogy kitisztuljon az ég, a havasok idegnyugtató látványa újra és újra elvegye a világ bűneit. Addig meg pattog a tűz a kályhákban, apró füstkígyó kúszik a mennyek felé, hogy félúton az isten szellője csavarja ki a nyakát…
A ropogó hóban lépkedve, azon gondolkodsz, ha most itt lenne a nagy út vége és ott állnál remegő térdekkel az Isten előtt, mit mondanál neki. Képes lennél-e érvelni, tiszta fejjel, okosan, nem csűrve a szót, de logikusan magyarázva; minden bűnöd csupán a lelkedben kristályszerkezetűvé csiszolt vágy. Minden bűnöd egy öklömnyi gyémánt. Isteni ajándék, hogy mint a virág, fordulj a napfény, az öröm, a boldogság felé. Mint sötét rögök közt lapuló magonc, kirobbanjon belőled a csíra és kússz, napokon- éjszakákon át a felszín felé.
Sajnos uram nem tudnám szépen, tisztán elénekelni, hogy mennyire szeretek. Mennyire szeretem Őt. És téged is Uram. Nem tudnám eltáncolni, mint Zorbász, nem tudnám elmutogatni sem, mint egy gyakorló pantomimes. Nem tudnám felépíteni, megácsolni, nem tudnám kifaragni, elfütyülni, síppal- dobbal, nádi hegedűvel. Túl lassú lennék még a te végtelen türelmedhez képest is. Vakargatnám a tarkóm, mint aki megtetvesedett és izzadó homlokom törölgetném. Szánalmas lenne, ahogy vizet kérnék, mint múlt héten a 41-es mellett a kocsmában. Szánalmas lenne, bepánikolva, szapora pulzussal állni a fejemre szórt kérdéseket. Mint 1989-ben, amikor Barna Gyuri bácsiék az éjjel kellős közepén az NDK-ás lányok szobájából rángattak ki bennünket. Az volt a nagy elszámolás. Én állni alig bírtam. Eszembe sem jutott, hogy a ledorongoláson kívül semmi bajunk nem eshet. A szégyen súlya nagyobb büntetés volt minden durva szónál. Pedig nem történt semmi…
Jajj, istenem, az Ő kérdő, számvető tekintetét már képes lennék elbírni. Képes lennék, azt mondani; íme az ember. Nem inkább, íme a fiú, aki járt odaát… Aki onnan is visszajött. Aki magára talált, aki a szívek ösvényein már csak egyetlen egyen lenne boldog, egyetlen egyen járna magabiztosan, boldogan, büszkén.
No de mindek a feltételes mód. Minek ez a sok esetlegesség. A sok könny és szívet rágó búbánat? Minek a szó, ha nincs aki meghallgassa. Minek az őszinteség, ha mindez csak égbe kiáltott szó. Minek a feltámadás, ha trükknek, gyermeteg játszadozásnak tartják. Minek adnád a szíved zálogba, ha a vevő csak koszos széndarabként számolja el és egyből tűzre veti.
Uram arra kérlek, ha idő előtt rendelsz magadhoz, akkor hagyj nekem időt. Neked, ki a végtelent méred az órádon, mi egy perc, mi egy év, egy emberöltő? Mondd, baj az, ha 1001 éjjel mesélem az életem? Ha magadhoz rendelsz, mert úgy látod jónak, kérlek hallgass majd meg… Hidd el nem leszek néma… Mint egy törötten is szép korsó, ha kell minden szállított vízcseppről mesélek…
