A 41-esen történt, kicsivel Napkor után. Még a körforgalom előtt. Ott éreztem először, hogy összegabalyodik a világ. Akkor még nem tudtam, hogy belül ítéletidő készül, hogy nemsokára vízszintbe ér ösvénnyel az árok és talán készülhetnek a gyászhuszárok. Nyomás, égő érzés a szív környékén, összekuszálódó képsorok, mint amikor elszakadt a film a nyírbátori Szabadság moziban és a gép össze-vissza csévélte a szalagot… A torkomban gombóc, érzem, ha nem a szív, akkor a fulladás. Nincs mese. Satufék, szerencsére senki sem jön utánam, a korábban olyan jól felrakott kaján vigyor kétségbeesett könyörgéssé változik. De itt senki sem segít rajtad. Itt egyedül vagy, mint mostanában annyiszor. Telefon a másik ülésen…

 

Még nem. Még adok egy esélyt. Leállok. Kiszállok. A hideg levegő megcsap, körbeölel. Nem fázom, belül valami zsarátnok ég a szívemen. Valami súlyos, vulkánikus parázs. Talán folyik is, talán valami magma. Őrület. Lépek néhányat. Lépdelek. Ha nem borulok fel, mint ’81-ben a kis vastag kerekű szovjet biciklimmel, akkor talán van remény. Szédelgek, de ahogy sóhajtozom és mondogatom magamnak, még nem, még nem, erőt ad. Visszaülök. Lassan elindulok. Vezetek, a bal kezemig csúszik a súly. Bal kezem leengedem, jobbal fogom a kormányt. Ismét visszatér. Most rosszabb. Most sokkal rosszabb. Az orosi első kereszteződés. Ős-Oros. Kiszállok, lerogyok az aszfalt szélére. Az autók elsuhannak mellettem, kérdőjel az arcokon, de csak bámulnak. Jön egy busz, érzéketlen tekintetek. Ülök az aszfalt szélén, sóhajtozom. Tudom van itt egy kocsma. Odáig kellene elmenni. Vizet kérni. Vizet, mert itt fulok meg. Egy kerítés mögül egy kölyökforma német juhász barátságos gombszeme bámul. Felállok és nagyon lassan sétálni kezdek. Nagyon lassan megyek a kocsmáig. Megismernek. Mondják ez a „nyíregyházi kameramann”. Kérek egy kólát. Gondolom a koffein talán segít. Persze marhaság, ha infarktus, ha magas vérnyomás akkor csak árt. Mindegy, csak legyek jobban. A pult mellett Wermeser Gabi. Rám köszön.  Kint ülök le a sörpadokon. Kijön utánam. Kérdezi van-e valami baj. Mondom. Mentőt akar hívni. Kettőt kortyolok a kólából. Már nem akarok megfulladni. Már csak a nyomás a mellkasomban…

 

Gabi kérdezi bevigyen-e. Nemmel felelek. Visszavonszolom magam a kocsiig. Előveszem a telefont és felhívom Dankó Lacit. Neki volt hasonló, az autópályán. Hátha mondd valami okosat… Mondd… Én egyre rosszabbul vagyok… Mentő kellene…

 

A sürgősségi osztályon vagyok. Egy fiatal doktornő kérdezi mit érzek. Mondom… EKG. Vérvétel. Dokt be, ápló ki, néha rámnéznek, néha kérdeznek. Az álmennyezet hibáit bámulom. A poros csöveket. Eszembe jut, ha felépül valaha a nagy tömbkórház, az már nem lesz poros. Az már nagyon modern lesz. Abban talán már nagyobb lesz a sürgés forgás. Olyan mint az amerikai filmeken. A kedves, de fáradt tekintetű fiatal doktornő egy Frontint parancsol belém. Infúzió, mondja lesz mellkasröntgen is. Irány az SBO kórterme… Pihenek. Standby… Talán valamivel jobb… Talán… A leletekkel minden rendben… Szorongás, kimerültség, depresszió… A nyomás nem szűnik a mellkasomban…

 

Így zuhant rám február 11-én a 2008-as esztendő, minden kínja, nyűge és nyavalyája. Így zuhant rám az a néhány mondat a múlt héten, amitől ismét elment az életkedvem. Így zuhant rám egy levél…

 

Gyönge vagyok, sápadt. Magamnak csináltam. Én vagyok egyszerre a betegség és a gyógyszer. A tévút és az isteni ösvény… Én vagyok a hullócsillag és az újjászülető égi fény, a horizont fölött… Én vagyok a kérdés és a válasz… Én vagyok a kor és a kortalanság. Benjamin Button, a számkivetett és a megváltott.

 

De Uram, te vagy az út, az igazság és az élet… Via, veritas, vita…

 Boldogok azok, akik megbetegednek, mert azokat te gyógyítod meg…