Mi lenne ha..? Teszi fel a kérdést Roger von Oech… egy szösszenetében… idemásolom…
Az élet nehéz. Rengeteg idő megy el vele, rengeteg hétvége, és mi az egész vége? A halál mint jutalom.Az életet visszafelé kellene élni. Az embernek először meg kéne halnia, hogy ezen is túllegyünk. Aztán 20 évig szeretetotthonban kellene lakni, ahonnan azzal rúgnák ki, hogy túlságosan fiatal. Ekkor kapna egy aranyórát és már mehetne is dolgozni, legalább 40 éven át, vagyis addig, amíg eléggé visszafiatalodik ahhoz, hogy élvezni tudja a nyugdíját.Aztán főiskolára járna és hatalmasakat bulizna, amíg készen nem áll arra, hogy elkezdje a gimnáziumot. Aztán jön az általános iskola, ahol végre újra lehet játszani, és semmi felelősség nem terheli. Ezután kisbaba lesz, visszamászik az anyja méhébe, ott kilenc hónapon át lebeg, majd a szerelmesek szemében felvillanó játszi fényként végzi.
Oech kérdésére F. Scott Fitzgerald bácsi válaszolt először egy novellában, aztán most Eric Roth forgatókönyvével a hóna alatt David Fincher készített nagyszabású tablót.
Lassú válasz, nagy válasz. A képek majd lemásznak a vászonról, a színészek, főként a nők; Blanchett, Swinton, Chambers elragadóak. A sztori „fantasztikus”. Nagy válasz, lassú válasz. 166 perc. Nagy válasz, nagy mese. Tessék megnézni válasz. Mi történik egy vénembernek született gyermekkel, akinek visszafelé ketyeg nemcsak a kar, de a biológiai órája is.
A film alapjában véve tetszett, azonban egyetértek azokkal, akik utóérzetekről és a katarzis hiányáról beszélnek. A Forrest Gump feeling nem csoda, mivel a forgatókönyvíró közös. A történelmi kerettel megrajzolt epizódok itt is érezhetőek. David Fincher sötét árnyalatú világában is legfontosabb a mesélés, no meg a szerelem, a magány és az életünkre jellemző állandó változás...
Fincher örült komolyan veszi, a filmes imperatívuszt: legyen egy jó sztorid. Most van, sőt a sok lenyűgöző sztori néha nem erősíti, hanem kioltja egymást. A sztorik úgy pukkannak a filmben, mint a tűzijáték petrádái augusztus 20-án. Ráadásul problémának érzem, hogy a sztorikat néha a szánkba is rágják, megmagyarázzák.
Alapvetően tetszett, de a katarzis elmaradt. Mégis kötelező darabnak nevezném. Amikor Hollywood populáris művészfilmet gyárt, akkor be kell terelni az embereket a moziba. Lássanak ilyet is. Talán egy két napig rágódnak rajta, talán elgondolkodnak.
K.-nak is ajánlom. Mert neki személy szerint is beszélni foga a film; évekről, a kortalanságról, a szerelemről, az élete értelméről. Arról, hogy a változni bármikor, bármilyen élethelyzetben lehet. Arról, hogy minden relatív, és hogy kívül és belül mennyire más lehet egy ember.
Fincher fél a haláltól, fél attól, hogy ennek az egésznek, ami köröttünk történik semmi értelme sincsen. Fél bevallani, csak az ember képes megtölteni értelemmel az életet, rajta kívül ezt senki sem teszi meg. A félelméből pedig figyelemre érdemes mozifilm születik. Valahol mindannyian Benajmin Button-ok vagyunk…
Nehéz nagy válasz született. Nehéz nagy film, 166 perc a legnagyobb kérdésekre. Nem mindre ad jó választ, sőt. De látni kell, mert a próbálkozás dicsérendő. A hézagok miatt nem sikerült eljutni a katarzisig, nem jöttek a könnyek. Volt torokszorítás, azonban éreztem már nagyobb forradalmat is a szív és lélek országában.
….
Ma volt két hasonlatom is lenne, amit a film generált bennem.
Az egyik cipőcseréről a másik pedig a folyó és a holtágak kapcsolatáról szól… ha nem leszek ilyen fáradt leírom…
Öregszem… Elfáradtam. Keveset is aludtam. Kicsit szétapróztam magam. A legkellemesebb élményem, hogy megtaláltam a forgalmim, a zöld kártyám és a kötelező csekkjét…
A legkellemetlenebb, hogy olyan ember vágta a fejemhez, hogy begyepesedett vagyok, akinek mellettem kellene állnia… Mellettem… A harc felőrölt. Hagyom a fenébe, nincs semmi értelme… Eddig is csak én harcoltam. Most meg megkapom, hogy örült, bolond vagyok, félkegyelmű… Érthetetlen.
Túl késő van… Túl késő… Kétszer nem léphetsz ugyanabba a folyóba! Hát még háromszor… Csak ne tudnám, hogy a csoda bennünk lakik..!
