Diary of Cardinalis

Cardinalis szerint...

Cardinalis szerint...

A zurek dícsérete avagy vallomás kóborlás után...

2009. február 22. - Cardinalis

Ez a hétvége is arra tanít, soha ne add fel az álmaid. Ha hibázol, vezekelj, de az álmaid akkor is tartsák benned a lelket. Aztán visszatérsz az élethez. Hurkát töltesz, kolbászt. Darálod az izmot, inat, belsőséget. Közben arra gondolsz, miért nincs itt akit a szíved kíván. Kint a kondérban ott fő a tegnap még élő disznómáj és a kedvesen ívelt vese. Ott rotyog, fő, időnként felveti a forró lé, felveti amiből rövidesen hurka lesz, benned pedig a tegnapi boldogság apró morzsái gurulnak szerteszét. Aztán megkóstolod a befűszerezett vért. Piszkos kézzel, mintegy romantikus kannibál azon tűnődsz, miért kerültél zsákutcába. Mélázik Kannibál Lecter. Közben megcsapja az orrod a hurolt bél vad szaga. Fintorogva keresed a munka szépségét, végül is csak kipucolod a disznó belsőségeit, hogy aztán megtölthesd a finom falatokkal. Hatházi Laci mondja, mind a 32 fogát villogtatva, a disznóvágás egyszerű dolog; leöljük a jószágot, ledaráljuk, aztán visszatöltjük a belébe. Szépen eufemizálva a gyilkolás tényét, némi fűszerrel, gasztro-indokkal elfedve egészen még papíron is a pavlovi reflexig lehet fokozni a disznóvágáskor készülő finomságok elemzését.

Kezdve a disznó legnemesebb részéből, a szűzpecsenyéből készített, pácolt rablúhústól, az enyhén csípős házi-(paraszt)kolbászon át, a majoránnás, köményes hurkáig, amely roppan, soha nem puha, istenments(!) lácsu, amelyből szinte kiperegnek a rizsszemek, és isteni arányérzékkel kap helyet benne a belsőség, vagy a véres esetén a vér és a szénhidrát. Egykor gondolom, hajdina, vagy árpagyöngy is megtette, manapság azonban a rizsnek nyitott tért a magyar konyhaművészet, már csak azért is mert nincs olyan „háborús” mellékíze.-)))

A magyaros, házi finomságtól függetlenítve emésztőszerveim, zuhanyzás közben eszembe jutott, a hűtőben van még a Zakopánéban vásárolt Kielbasa nevű csodából. Ez "a kolbász" a lengyeleknél, olyan büszkék rá, mint mi a gyulaira vagy a csabaira. Számtalan formában lelhető fel, azonban az isteni lényege, Platóni ideája, hogy fehér kolbász, mint Németországban a bajor virsli, vagy a türingiaiunokatestvére. Nincs benne paprika, van ellenben belőle füstöletlen zöldfűszeres, vagy különböző módon, vagy inkább különböző fával tartósított változat. Ez a kolbász főzni és sütni is jó, és ez szolgál a Zurek nevű levesük egyik alkotórészeként. (mondják, hogy hasonlít a régi cserkészkolbászhoz, meg a lecsókolbászhoz is, én azért óvva intenék mindenkit ezen magyaros termékek kíméletlen zurekesítésétől, mert az bizony korcs szerelem gyermeke lenne!)

 
 
A Zurek tapasztalatom szerint olyan a lengyeleknek, mint nekünk a gulyás, vagy az aranyló zsircseppekkel nemesített házi tyúkhúsleves. Állagát tekintve azonban leginkább a Jókai bablevesre hasonlít, de semmi köze hozzá. Enyhén savanykás ízű, pasztellszínű leves, amiben a már említett kolbász, sonka, szárított erdei gomba, krumpli és főtt tojás szokott feltűnni. A savanyúságát a kwas adja, azaz a kovász, ami ugyanúgy készül, mint a házi kenyér kovásza, csak fokhagymát is tesznek bele. A néhány napos erjesztés után ez adja a leves nemes ízét. Persze a kwas kapható zacskós, szárított kiszerelésben is, elég csak hideg vízben feloldani máris ott vagyunk, ahol lennünk kell, minden lengyel levesek előkészületénél.
 
Sokan azt mondják a Zurek téli leves. Ha úgy értjük, laktató kiadós és a halottat is fel lehet vele támasztani, akkor téli. Ha úgy értjük, egytálétel, és utána már nem kell csülökkel álmodni csak esetleg valami édességgel, mondjuk rakott palacsintával, akkor az állítás igaz; a Zurek téli egytálétel.
 
Szóval Zureket főztem. Egy kis vízben odatettem kevés kockára vágott krumplit, a kwas-port hideg vízben feloldottam, majd apró vágtam Kielbasa-át és egy pici (paprikás, jajistenem) házi kolbászt is. Amikor a krumpli már majdnem megfőtt hozzáadtam a kolbászokat. Amikor a húsárú is majdnem megfőtt, levettem az edényt a tűzről (kerámiatűzről!) és összekevertem a kwas-szal. Petrezselyemmel, metélőhagymával és egy kis kaporral dobtam fel. No meg a félbe vágott főtt tojással, illetve a tányéromba helyztem féltő gondoskodással egy kiskanál tejfölt is. Hadd szóljon!
 
No jó, tovább nem mesélem. Attól félek, még kineveznek a lengyelek gasztro-díszdoktornak… Szóval csak csöndben csak halkan.
 
Estére talán kolbász, hurka vacsora lesz, ha jönnek a vendégek. Pali-Ági, Gabi-Betti, Miterli… Jönnek az éhes nyírbátoriak a véres hurka szagára!
 
Tegnap néhány rövidebb novellaötletet vetettem papírra. Ízlelgetem őket. Aztán hosszú ideig ültem az egyik nagy ablakomban, keresztbe rakott lábakkal és néztem a világot. Bevallom vártam, várok, mint aki tudja valaki hozzá készül, valaki jön, lassan vontatottan jön. Arca előtt az én arcom, szíve előtt az én szívem… Aztán eszembe jutott a Nagy Rokon, Endre és az ablakra leheltem az egyik versének néhány sorát…     
 
Hogy ki vagyok, ma kezdem sejteni:
Rossz ébredő és sokat próbált fekvő,
Az Életnek rosszul nősült veje,
Vallástalan és nőtlen, öreg vő.
 
Ma kell kihúzni a szomorú tőrt,
Melyet az Élet szívembe belévert,
Ma felejtek el minden igazat
S ma bocsátok el minden régi némbert
  
 
Aztán a nagy várakozásban nem történt semmi sem. Semmi, csak jöttek mentek, csak a hit csavarjai lazultak meg bennem…
 
Bukdosik a lelkem,
Mint szamár a jégen:
Meghanyatlott
Az én büszkeségem.
 
Nagyon meghanyatlott
Ős fenyő módjára
S a volt úrnál
Nincs szomorúbb árva.
 
Fürész fürészelte,
Fejsze nekivágott:

Büszkeségem,

Óh, halálra váltott,

Búcsuzom már tőled
Bölcseséggel telten
S bölcseséggel
Bukdosik a lelkem.

A bejegyzés trackback címe:

https://cardinalis.blog.hu/api/trackback/id/tr54958361

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása