...amikor odaértél… Most olyan kedvem lenne belejavítani az intelligens tervezésbe, az isteni szoftverbe. Olyan ingerenciám lenne a boldogságeffektust, ezt az értelmetlennek tűnő keresését kikapcsolni egy pillanatra. Azt mondják, hajlamos vagyok a zuhanásra, hajlamos vagyok levetni magam a szakadék szélén. Talán mert azt remélem, hogy pontosan velem történik meg a csoda, a lebegés… Jön a flow, jön tör fel belőlem. Nincs szánalmasabb dolog a világon, mint megkapni azt, amire legjobban vágysz. Nincs megvetendőbb, mint beteljesedni, tisztes jólétben, harmóniában az élettel tűzszünetet kötve megöregedni.
Két novella mára. Két egyszerű novella. Greene bácsitól a Pornó és O. Henry-től A Napkeleti királyok. Két novella él itt bennem. Mr. és Mrs. Dillingham Young, no meg Carter bácsi és a kaktusz neje. Közben szól az Edda, Nekem nem kell más…
Nincs más és én mégis féltelek, túl sokan éhesek a boldogságra.
Ki gondolta volna, hogy ez lesz barátaim. Ki gondolta volna, hogy ide jutunk?
Tegnap a TCM-en Gene Kelly-re kapcsoltam át. Éppen elkezdett táncolni az esőben.
Mosolyogva néztem és édesapámra gondoltam, aki először hívta fel a figyelmem erre a csodára. Kelly bácsi fergeteges vizes zakós csápolására.
ÁJMSZINGINDERÉN….
Kint ismét befagyott a kis tó. Tél borult a városra. Hideg, otromba tél, ami egyszerűen csak visszatért. Pedig alig több mint egy hete ízelítőt adott a tavaszból. Kis kóstolót, milyen lesz könnyebb kiskabátokban rohangálni. Jajj istenem, milyen gyászos március 15-ének nézünk elébe. Milyen lehangoló, gyalázatos ünnep lesz. Vagy mégsem? Vagy talán mivel nincs mélyebb, elindulunk fölfelé. Félek, hogy a pokol bugyrai még nem köpték ki ránk az összes miazmájukat… Félek, hogy a zuhanás csak a kezdet és a földet érésbe halunk bele. Félek pedig a tudás, az életem, a bennem tomboló alkotó vágyat, az íráskényszert senki nem veheti el tőlem. Mint a politikai foglyok Recsken, kívülről is megtanulom, amit kigondoltam és fújom a nótám, fújom majd, mint egy megveszekedett dudás. Fújom esőben, hóban, fagyban szélben és napsütésben, fújom hajnalban, éjjel és kora este. Mennyivel okosabb és bölcsebb voltam, míg csak Weöres gyermekverseit mondogattam. És most hogy kellenének Az éjszaka csodái…
Ha becézésem és csókom se kell,kicsi lány, mivel ringassalak el?Ha elzár tőlem a buta lakat,lesajnál minket majd a virradat.Te! ha hiszed, ha nem hiszed,úgy szeretem nevetésedet,mint kinn ezt az éjszakát,lámpavilágos éjszakát –
Verset szeretnék mondani március 15-én, mint a 80-as években és a 90-es elején. Verset a tömegnek, kiállni kócosan és mondani…
Egy gondolat bánt engemet!
Egyetlen gondolat! Harsogni. Sírni egy ország, egy nép faramuci történelmén, aztán hárslevelűt kortyolni. Énekelni Máté Péter Elmegyekjét és nagyapámra gondolni.
Papó! Hiányzol. Amióta elmentél, hiányzik a jókedv, hiányzik a tánc, hiányoznak az örök kérvényű mondatok. Hiányoznak azok a hamisíthatatlan disznóvágások. 91-ben téged gyászoltunk, 92-ben Antall Józsefet…
Papó! Talán te tudnál segíteni. Eljönnél velem ahhoz a lányhoz. Eljönnél, istenemre és aztán a lábad a kapunyílásba vetve, olyan védbeszédet vágnál ki, de olyat az unokádért, hogy az büszke, dacos, szép szemű is megenyhülne, törne a jég, olvadna fel a világ. S rögvest véget érne a válság… Ott künn a világban és itt bent a csontra fagyott, durva szívemben…
Papó! Jó lenne ha segítenél, mert nagy itt a szükség… ha közbenjárásod volna odafent, hát ne késlekedj, nézd ezt a pici országot, és nézz benne engem… Ugye formás az a lány? Ugye hozzám való? Ugye megérted…
Ölel unokád, Zsolt…
