A rendszerváltás környékét pulyaként is pezsgő, fordulatos, optimista éveknek látom. Volt benne valami gyermeki naivitás, valami esetlegesség, sok illúzió, meg ártatlanság, hogy a múlt hibáit könnyedén ki lehet javítani.
A kilencvenes évek gyermek és ifjú fejjel csodálatosak voltak. Az én világom olyan ártatlanul tiszta volt, mint egy frissen felmosott székesegyház. Ha elvesztettem volna a hitem, nagyanyám kék Bibliájában mindig találtam valami nekem szánt üzenetet.
Attól tartok, hogy végérvényesen 2001-ben kezdett el romlani a világ és a romlása, néhány kegyelemmel teli évtől eltekintve a romlás folyamatos…
Állítólag a Búza téri piac közelében réges-régen ácsorgott egy vak, cigány koldus. Ő kiabálta: „Jegyezzétek meg, amíg a világ, világ lesz, mindég csak rosszabb és rosszabb lesz…”
Amikor ezeket a sorokat írom a youtube épp Morriconét taláta meg. Volt egyszer egy vadnyugat… Jill’s theme…
Ha valaki ismeri (mindenki is) a melódiát, az tudja, hogy a melankolikusan romantikus harmónia üzenet is, üzenet, hogy talán a messzi jövendőben, egyszer, sokkal, de sokkal jobb lesz embernek lenni…
És milyen furcsa, hogy Ady Endre jut eszembe, aki adna nekünk mai, eltunyult, elpuhult magyaroknak, adna a politikusainak, ennek a félszerzet demokráciának, ennek a felfeslett, frázisokkal koptatott társadalmi szövetnek.
Adna az a szerencselovagoknak, az uram-bátyámoknak, az ország legnagyobb szerencsejátékának a korrupciónak.
„Operett-kasznió” a hazám! – írná dölyffel, daccal, majd egy borozgatós estén úgy ölelné magához ezt cseppre szabott országot, mint ahogy a tékozló fiú apja a család fekete bárányát…
Műtött, bottal, fizikoterápiára járó nemzet a miénk, és olyanok vagyunk mint a bolond, aki egy cserépben parlagfüvet nevelget, nagy műgonddal, valami provinciális orchideát látva bele…
És tudom, lakik bennem egy romlatlan, mindig, minden újra kíváncsi diák, egy mindig bűntelen forradalmár, egy humanista bíró, aki a maga bűneit is mérlegre teszi. De lakik bennem egy sokat próbált, kígyók és rókák között szocializálódott újságíró is, aki látja, belátja, hogy a galambok szelídsége mellett, a kígyók ravaszságára éppúgy szüksége van az embernek, nemhiába mondogatta ezt Jézus urunk…
És mindent osszatok, mindent megvizsgáljatok, mindenben kételkedjetek, csak abban nem, hogy vigyáznotok kell a szívetekre, mert abban van az összes kincsetek!
A február már nem tél, ezzel bíztatom magam. Kinövik a napok a sötétséget; nyurgulnak, legyőzik a végtelenül kormos estéket és a seprűre vetkőzött fák körül lombforma glóriát káprázik a szem. Mágusok csontra vetkőzött ágak közé bámulnak és éjjeli menedékre térő varjak rút nyelvéből fejtegetik, holnap havat, vagy már ragyogó napot hoznak az északi szelek.
Az ember meg, mint fonalból gombolyagot, egyre nagyobbra gömbölyíti a reményt, és tervezi, hogy ha másképp nem majd meggyújtja és az égre dobja, hogy az hozzon új, fondorlatos tavaszt.
A február már nem tél, az már tavaszelő, az már könnyebb, vidámabb, gyertyáink sem fogynak úgy, az imádság is mosolygósabb, és érzik már a galambok, rigók, cinkék, hogy belefér az ének, picinkét, bele már a somolygás, meg egy adag zöldben álmodó élet…
1823 különleges esztendő a magyar történelemben. Rögtön az év első napján felsír a kis Petőfi Sanyika (Kiskőrősön?), huszadikán Madách Imrét pólyálják, 22-én Kölcsey Ferenc pedig letisztázza a Himnuszt Szatmárcsekén. Március harmadikán az Andrássy családban tartanak tejfakasztót Oláhpatakon, mert a kis Gyula követelt helyet magának az élők között. Igen, ő lesz a szabadságharc hőse, a Párizsban bujdosó „szép akasztott”, majd a kiegyezés után miniszterelnök és honvédelmi miniszter.
De ez az az év, amikor a 11 éves kis zseninek, akit történetesen Liszt Ferencnek hívnak, maga Herr Beethoven gratulál egy fellépés után, és Kossuth apánk már ügyvédi oklevéllel a kezében kezd bele karrierjébe.
Pedig 1823 nem könnyű esztendő. Reformkor ide vagy oda, egy felvilágosult, olvasott magyar nem igazán érezheti magát jól a bőrében. A bécsi kétfejű sas tépi, marja, cincálja a mindig is önérzetes magyarokat. A Szent Szövetség, amely kínok és keservek között de legyűri a nagyot álmodni merő korzikait is, befagyasztja a világot. A fagyasztás pedig olyan jól sikerül, hogy Magyarország ebben az időben sokkal jobban hasonlított egy ósdi feudális monarchiára mint bármi másra. 1823 jeges, ködös, csípős, embert próbáló januárjában, a kisnemes Kölcsey Ferenc, csekei magányában így veti papírra a magyarok keserveit, a Himnuszt…
Sokat gondolkodom azon, hogy Kölcsey, ha visszatérne közénk mit gondolna most erről az országról. Ki merné-e jelenteni, hogy megbűnhődtük már a múltat és jövendőt? Mit szólna, ha elmesélnénk neki, hogy jön majd egy szabadságharc, ami elbukik, hogy két világégés sújtja majd a magyarságot, hogy a Szent Korona országáról két harmadát lenyirbálják, hogy ’56-ban orosz tankok ellen pesti srácok is fegyvert fognak, de ettől még negyven évet kell várni a kommunizmus bukására…
Most meg… Háború a szomszédban; bujkáló, menekülő kárpátaljai magyarok nézik, hallgatják a híreket ráncos homlokkal egy olyan országból, amelynek többségi lakói minden kínjukért őket teszik felelőssé…
Ismerve Kölcsey életrajzát, tudva, hogy saját kortársai szerint is „szent életű” ember volt, nagyot sóhajtana, amikor látná, hogy kuruc vérünk nem lankad, hogy néha magunk megyünk házhoz a pofonért, hogy csökönyösen ragaszkodunk vélt, vagy valós igazunkért…
Kölcsey tudná, érezné, hogy nem vagyunk jobbak másnál, hogy az igazunk relatív, de biztosan arra biztatna minket, hogy a megosztottság helyett az összefogás irányába induljunk el. Majd lehorgasztott fejjel konstatálná, tömeges bevándorlók hiányában sem homogén az ország, ahány porta annyi vélemény.
Lehorgasztott fejjel nézné, hogy a komoly, sokrétű iskolarendszer ellenére sem lettünk sokkal okosabbak, érzelemből politizálunk, rátartiak vagyunk, kapzsik, dölyfösek, cinikusak és korlátoltak.
De bizonyosan örülne annak, hogy vagyunk, hogy élünk, hogy ez az operettország a herderi jóslat ellenére is fennmaradt. Örvendezne, hogy sokan, milliók éneklik a himnuszt, ha ünnepi alkalom akad, ha nyit, zár az iskola, ha átadnak valami új épületet és sok-sok millióan minden versszakát kívülről fújjuk a Himnusznak. Örülne, hogy van magyar, aki okos, aki híres, hogy magyar Nobel-díjasok, olimpiai bajnokok, írók, képzőművészek, énekesek, zenészek öregbítik egy régi, ősi nemzet hírnevét.
Szeretném vendégül látni Kölcsey Ferencet! Itt a szűkebb pátriájában. Szeretném elhívni abba a városba, ami a Himnusz születése idejében még csak az evangélikus tótok szépreményű faluja volt, Nyíregyházára. Szeretném töltött káposztával, tokaji furminttal, kunsági gabonából sütött kenyérrel kínálni.
Aztán szeretném átvinni Husztra és a háború sújtott országban, együtt könnyeznénk meg, amikor mormoljuk:
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!
A Himnusz ma 200 éves lett. Kölcsey 33 évesen, krisztusi korban vetette papírra. 1989 óta ez a nap a Magyar Kultúra Napja. Mert még van magyar, mert még van kultúrája, mert még van gyermek, aki szavalja a Himnuszt és ha Jóisten is úgy akarja, akkor az én fiam is megtanulja, hogy mi az a magyar és hogy hangzik a nemzeti fohásza. És hiszem, vallom, tudom, ez mindennél, de mindennél fontosabb!
Még pulyák voltunk. Az élet kapujában; a Bessenyei György Tanárképző Főiskola kollégiumában. Egyik sokat nevetős, sokat iszogatós este Fisli Gyula barátomból tört elő - miközben Jimmyt ekéztük-, hogy azért egy nótája van. Egy olyan igazi. És Gyula dúdolni kezdte;
Szép volt, kibontott hajjal…
És mi rögtön folytatni tudtuk;
Ahogy táncolt, súlytalan… és szép volt, ahogyan várt rám, a párnámon kócosan… Még nevetett, amikor súgta; menekülj szabadulj innen, ez a város nem boldogít…
És bármennyire állt tőlünk távol, mindaz, amit Jimmy képviselt, legalább egy dalát mindenki fújta. Most, hogy befejeződött a tízrészes sorozat nem csupán valami avítt, avas nosztalgia beszél belőlem, de nyugodtan leírhatom, a youtube-on ezt a dalt indítottam el.
Amikor mi a kollégiumban felidéztük a dalt, akkor már tíz, hosszú év homálya ült az 1988-as Interpop fesztiválon és talán egyikünk sem sejtette, hogy micsoda Panama áll a siófoki "bulicska" hátterében. Hogy az ORI igazgatója, a főszervező, Bulányi László az öngyilkosságba menekült, amikor kiderült mindent is túlszámláztak. Kilenc-tíz éves pulyaként azt sem sejtettem, hogy a fehér ruhás szaxofonos lány, talán egyetlen hangot sem tudna kicsikarni a hangszerből, mert főállásban modell, meg a Bundesliga-loboncos, de arany torkú „király” szeretője, barátnője, alvótársa. A megfelelő rész aláhúzandó.
Félreértés ne essék, nem Zámbó Imrének készülök emlékművet állítani. Sokkal inkább annak az alkotógárdának, akik bebizonyították, érdemes olyan sztárokról is filmsorozatot készíteni, akinek sem életében, sem halálában sem sikerült a kanonizált, magyar alkotóművészek táborába bekerülni.
Jimmy élete ízig-vérig magyar sztori. Vagy inkább kelet-európai. A Jimmy-sztori döbbenetesen a miénk. Ahogy a Besúgó, meg az Aranyélet is. Szakács Tibi barátom, aki a nyíregyházi Retro Rádió atyja, rögtön hozzátenné, hogy nem szabad a nosztalgiafaktort elfelejteni! Ez a sorozat betalál a harmincasoknál, a negyveneseknél, de az ötveneseknél is. És bizony ez az utóbbi az a korosztály, akiket rá kell vezetni a streamingre, mert ők azok, (minél idősebbek, annál inkább) akiket nem tudott a Netflix, meg az HBO Max beszippantani. Ők azok, akik még mindig képesek a reklámblokkokkal teletűzdelt filmeket végignézni, és ők azok akik a leginkább rá tudnak csodálkozni arra, hogy a streaming esetén nincs reklám…
A nosztalgiáról pedig annyit, hogy a sorozat a hetvenes évek végétől egészen az új évezred első napjaiig enged bepillantás a magyar „kisemberek” hétköznapjaiba. A kisembert, most átlagemberként tessék érteni, mert Jimmy a négy oktávos torka ellenére is egész életében „kisember” maradt. A kisemberek kiskirálya. Fülbemászó slágerei, mélység nélküli dalszövegei, könnyen megragadtak az arra fogékony emberekben és milyen fura, hogy a mai napig sincs olyan vidéki lagzi, ahol a zenekar, vagy a Dj egy kis ovációért cserébe, ne játsszon le valamit a királytól. Egy jó asszony mindent megbocsát, Gyere sírj a vállamon, Szemeddel látsz… És még sorolhatnám.
Jimmy, Lajcsi, a népi pop bugyraiba leereszkedő (kapott is érte) Pataki Attila, „háromkirályokként” a legnagyobb sikerrel koncerteztek, a Dáridó az egyik legnézettebb produkciónak számított és bárhol hirdetett koncertet Zámbó Imi, ott biztosan telt ház várta, még akkor is, ha esetleg az alkoholgőztől már énekelni sem tudott…
Az RTL Jimmy sorozata pedig arról is beszél, hogy ügyes kezek között egy ilyen „kisember” élete azokat is a képernyők elé ragasztja, akik soha, egyetlen pillanatig sem rajongtak a királyért.
Már a nyírpazonyi iskolában tanítottam, amikor a tanáriban Jimmy haláláról beszéltünk, és én a magam alig több mint 20 évével könnyedén vetettem oda; hát nem rázott meg a halála… Ezen az egyik tanárnő, aki nettó rajongója volt az énekesnek, meg is rökönyödött, mert szerinte óriási veszteség érte az országot…
Most a sorozat utolsó epizódja után éreztem azt, hogy valóban nagy a veszteség, mert nincs több epizód, egy kiváló sorozatnyi űr marad helyette.
És akkor beszéljünk az alkotókról meg a színészekről. Alig van köztük ismeretlen arc, új figura, mégis úgy ünnepeljük őket, mintha a semmiből ugrottak volna elő. A scriptet Zomborácz Virág, Akar Péter, Bárány Márton jegyzi, rendezők Kovács Dániel Richárd, Zomborácz Virág, Kovács István, a címszerepet pedig Olasz Renátó és Nagy Ervin viszi, parádésan. De valami csoda, amit művel Rainer-Micsinyei Nóra, Csákányi Eszter, Schell Judit. Sőt tessék nagyon odafigyelni amikor Gyabronka József, meg Alföldi Róbert tűnik fel a képernyőn, mert mindketten átlagon felül teljesítenek. Hadd tegyem hozzá, hogy a filmsorozat sikeréhez két szabolcsi gyerek, a már említett, Tiszavasváriba való Olasz Renátó, meg a nyíregyházi Thúróczy Szabolcs is nagyban hozzájárul, nem is beszélve a legendás modellt, Háfra Marit alakító Bíró Panna Dominikáról, aki Kárpátaljáról, egészen pontosan Beregszászról indult, hogy elvarázsolja a nézőket.
Az RTL iszonyú magasra emelte a mércét. Saját magával szemben is. Az Aranybulla körül kialakult anomáliák után el-elgondolkodtam, mi lett volna, ha egy ilyen alkotógárda kap pénzt, paripát, fegyvert, hogy egy középkori filmet forgassanak… De már A besúgónál is azt éreztem, hogy a dac, az odamondogatás, az ellenzéki szerep jót tesz a művészeknek, a művészetnek, mert az olyan kreatív energiákat szabadít fel, amitől élni kezd az alaktás.
Tetszenek emlékezni Anatole France az Angyalok lázadása című művére? Hiába áll fel a mennyi és pokoli alakulatokból álló sereg a mindenható ellen, Lucifer végül nem vállalja, hogy a seregek élére álljon. Nem, mert ha nyernek, akkor azzá kell válnia, ami ellen egész életében harcolt…
Talán a Jimmy sorozat titka is ez, valami dac, valami őrült dac, ami repít, szöktet. Ez a csípős, kutyfasza paprikából font korbács, amit a csepeli betyár kacagva forgat a feje felett. Aztán meg leborul és sírni kezd. Esküdözik, hogy megjavul, de nem megy az könnyen faluhelyen, ezt már Bendegúz is megmondta. És megjavulni egy egész nemzetnek kellene, mert a mi operánk mindig operett, a királynőnk csárdás, a mi Jerry Lee Lewis-unk egy Fenyő, és ami Elvis-ünk egy Imre.
De hát a hátrányokból majd erényt kovácsolunk, ahogy az RTL alkotógárdája tette, egészen nem mindennapi módon. Ha szabad lándzsát törni a sorozat mellett, akkor most megteszem. Ha nem is Jimmy, de a Király sorozat egyértelmű rajongója lettem.
Édesapám, aki „gerbelyés maltertől”, a borkészítésen és hegesztésen át, a kolbásztöltésig mindenhez is ért, egy furcsa fiút nemzett. Egy fiút, aki az ellentmondáshoz ért a legjobban. Mármint neki ellentmondani.
Épp most találtam egy oldalt, ami megmutatja, hogy ha elkezdünk ásni és bírjuk a Földmagama hőmérsékletét, akkor valahol Új-Zélandtól néhány ezer kilométerre a Csendes-óceánban találjuk magunkat: pólus, antipólus, hős és antagonista. Skorpió-nyilas…
Szóval állok apám piramisa előtt, trónörökös-jelöltként, kritizálom a piramis avítt, anakronisztikus stílusát, harcolok, küzdök vele, hogy a nagy fa árnyékából kilépjek, hogy ne olyan legyek, mint ő és aztán be kell látnom, egyre jobban hasonlítunk. Piramis tövében piramis, kukorica mellett fiakukorica. És jól van ez így, de milyen jól van ez így!
Hajnalka szerint a munkám a hobbim, és mindent alárendelek a munkának. Egyébként hol nyers, hol édes vagyok, mint a hat puttonyos aszú, de leginkább nyers, mint az orja, amiből főzve lehetne finom, vasárnapi leves is… Nem tudok megpihenni, nem tudok megnyugodni, és ha nem is "dudus", kézműves kolbásztöltésre, de mindig valami munkára gondolok. Lázasan, gyorsan, néha, gyakran káromkodva, szembeszélben pisilve, aztán jól összetörve, magamba fordulva.
Apa, emlékszel még a Malacpofára? Meg a filmre? Malacpofa, az nem más mint Lovas Endréné Kertész Lívia, alias Ronyecz Mária, magyartanár, aki a Gothár Megáll az időjében akkorát alakít, hogy rajongani kezd az egyszeri filmnéző is. Tudod Apa, miközben néztem a filmet, nekem te voltál Pierre, meg Dini is, a lázadó, aki ott akkor Pesten 64 és 68 között Szabad Európát meg a Radio Luxembourgot hallgattad, aki egy ötvenhatos vers miatt, megütötted a bokádat, aki az „x”-ik kerületi rendőrkapitányságon éjszakáztál, mert valamelyik tanár beköpött…
Édesapám a lázadáshoz is ért. Én kevésbé. Engem már úgy neveltél hogy tiszteljem a tanárt, ügyvédet, orvost, politikust, az embert, aki errare humanum est… Tiszteljem azt, aki. Közben köpni kellene mindenre, csak járni az utam, ordítani, hogy a jó az nem itt, nem így van!
És apám az, aki az első könyvet a kezembe adta, hogy aztán a könyvek hátán lovagolva megéljem, átéljem Jevgenyij Vasziljevics Bazarov és apja Vaszilij közti roppant feszültséget.
És az ég úgy akarja, hogy majd János, aki Istvánt, István, aki Zsoltot nemzett, Zsolt majd talán Dániel-Mártont nemz, hogy a nagy, de mégis édes ellentétek, amelyek szükségesek apa és fiú között megismétlődjenek.
Sokat jársz a fejemben. Megkezdett családi szimfónia ez, melynek záró tételét már nem nekem kell megírni. Mindig mondtad, fiam, ha neked nem lesz fiad, ez a Pintye ág kihal, mint az ecsedi Báthoriak…
De addig még majd össze-összecsapunk; te majd, azt mondod semmit sem értek a világból, én majd bosszankodom, hogy milyen konok vagy, és a nagy feszültséget egy pelenkás, mosolygós, kis, jószagú apróság oldja fel, aki boldogan pisil, meg kakil a világ nagy kérdéseire és akinek a legfontosabb sokáig csak az lesz, hogy aludhasson, meg ehessen egy cseppet.
Dolce far niente. Apa! Ugye nem érted? Pedig ez a legfontosabb. Az édes semmitéves. Sem neked, sem anyának nem megy. Lázasan dolgoztok, mintha a gyermekek mosolyán túl értelme lenne még a világnak. Anyám felgereblyézi a bicikli- és az aszfaltút közötti sávot, te pedig sietsz, mert dolgod van. Ülni nálam sem tudsz. Pedig, ha úgy tetszik a széket is te vetted, amiben elüldögélhetnél... Emlékszel egyszer Korfun, tudod, ott Glyfada strandján, a vihar előtt, mint két rongy pulya úgy ugráltunk, mintha csak Szoboszlónak hívnák a szigetet.
Dolcsefárniente! És akkor töltünk még egy barackot, iszunk még valami jó bort és beledúdoljuk az éjszakába, hogy apák és fiak és unokák és ifjúság és lázadás, aztán könnyű belenyugvás, megellik az három tőggyel is, csak együtt legyünk, csak együtt nevessünk, számos éven át.
Akárhogyan igyekeztek is az emberek sokszázezrével kis helyre összezsúfolódva elcsúfítani a földet, amelyen megtelepedtek, akárhogyan teleépítették kővel, hogy semmi se teremjen rajta, akármilyen buzgón kiirtottak is minden előtörő fűszálat, akárhogy összefüstölték kőszénnel meg olajjal a levegőt, akármennyire megcsonkították is a fákat, s elüldöztek minden madarat meg négylábút - a tavasz mégis tavasz volt, még a városban is. (Tolsztoj )
Egyszer Párizsban. Túl romantikus mondat. Olcsó ponyvák, romantikára fogékony hölgyeknek szánt regényújságok első mondta a lehetne. Egy szabolcsinak biztosan távoli, meg szirupos. Nálunk inkább úgy kezdődnek a történetek, hogy „egyszer Penészleken”. Ez már annyira realista, hogy Zola is csettintene a nyelvével. Szóval, azt leírni, hogy „egyszer Párizsban csókolóztam az Eiffel torony tetején” - sokan nem is olvasnák tovább a történetet.
Sokkal realistább azt írni; „egyszer Párizsban május elején olyan hideg volt, hogy az emberek télikabátban, sietve közlekedtek az utcákon, a kávéházak nagy üvegportáljai mögött szürke vendégek ültek, az asztalokon pedig átázott szájmaszkok száradtak…”
Az embernek egyébként nem kellene semmi mást csinálnia igazából az életben, mint szerelmeskedni és könyveket olvasni. Na jó, néha vacsorát és bort is.
„Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme” - írja Kassák Lajos. Miközben egy januári zivatarban írom ezeket a sorokat egy Móricz-Tolsztoj párhuzam jut eszembe.
„Én elmondhatom, hogy egész életemben boldog voltam, soha semmi bajom nem volt.” – kezdi a szatmári Joó György a beszédét.
„A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.” – ezzel pedig már Tolsztoj kezdi az Anna Kareninát jelezve, hogy a boldog családok kevésbe izgalmasak a boldogtalanokhoz képest. Lev bácsi igazából ráérez a „bulvár” ízére, már az első mondatban sejteti, hogy egy olyan boldogtalan családot fog bemutatni, aki nagy tanulsággal és számos szaftos részlettel járul hozzá a „tanításunkhoz”…
Móricz pedig joviálisan kérdést intéz hozzánk egy kijelentő mondatban, hiszen az ember rögtön kételkedni kezd, ilyen „nagyotmondás” hallatán. Valóban létezik olyan ember, aki egész életében boldog volt? Főként úgy, hogy az apját kilenc évesen elveszíti?
„Ha jó könyv akad a kezembe, úgy érzem magam, mintha hirtelen megvilágosodna előttem az élet értelme.” – írja Kassák Lajos miután elolvasta Hemingway regényét a Búcsú a fegyverektől című nagyszerű írást.
Ha jó könyv kerül a kezembe. Vajon a jó könyv mindig jó mondattal is indít. Számít-e az első mondat?
„Az erdő barna, tűlevélszőnyeggel borított földjén hasalt, állát összefont karján támasztva; magasan feje fölött, a fenyők csúcsán motozott a szél.” - Hemingway így kezdi az Akiért a harang szólt. Voltam már ilyen erdőben, és tudom milyen, amikor a fenyők csúcsán motoz a szél. Látom magam előtt az embert, aki az erdőben hasal.
És mondd, így beszél egy 17 éves gimnazista? „Hát ha tényleg kíváncsi vagy rá, először biztos azt szeretnéd tudni, hogy hol születtem, meg hogy milyen volt az én egész tetű gyerekkorom, meg hogy mik voltak a szüleim, mielőtt beszereztek engem, meg minden, szóval hogy egy ilyen Copperfield Dávid-féle marhaságot adják le, de ehhez nincs kedvem.”
Holden Caulfield azt mondja a Zabhegyezőben, hogy nem szabad senkire emlékezni a múltunkból, mert akkor az az ember hiányozni kezd.
„Az asszony Ravic felé vitorlázott.” - Remarque visszavisz bennünket Párizsba. Ahol az utcákon a nők „vitorláznak”. Ez pedig leheltfinom szleng, hiszen senki sem vitorlázik, még a Szajnán sem. Csak legfeljebb légiesen jár, kószál, amerre a szél viszi, könnyű lábakon, bő szoknyákáját és finom selyem sálját fújja szellő… Még a diadalív árnyékában is.
Az megvan, hogy a diadalívtől 12 utca indul el. 12 apostol. 12 csillagösvény. Vagy 12 utca érkezik ide. És az ív alatt egy örökmécses emlékezik az elhunyt hősökre, katonákra.
És kellene egy örökmécses is a legjobb könyveknek. Mert a legfontosabb a történet. A történetekben ugyanis ott az élet. A legporosabb, legrégebbi könyvek is az élettel foglalkoznak, az élőkhöz szólnak, egy szempárhoz, egy-egy agytekervényhez, egy dobbanó szívhez.
Egyszer Párizsban boldog voltam. Egyszer meg vízszintes eső esett és fáztam. A járvány miatt a város hűvös volt és veszélyes, a metrókocsik majdnem üresen jártak, de a Louvre megállója a nagy szobrokkal ugyanolyan szép volt, mint amikor tömegek járnak erre…
És azt is hiszem, hogy az élet, ez megfoghatatlan, ez a hol édes, hol ürümkeserű ajándék a legizgalmasabb hullámvasút, persze az is lehet, hogy nem több Ivan Gyenyiszovics újabb küzdelmes napjánál…
„Reggel ötkor - mint mindig - a parancsnoki barakk előtt lógó síndarabon a kalapács elkongatta az ébresztőt.”
De van még kávé, van még aki megsimogassa a fejem, van kedves, barátok, cél, meg hit remény, szeretet. A többi? Mondd mi számít még? Ja, hogy legyen egy jó történeted. Egy igazán jó történeted…
Hát akkor kezdjük; egyszer Párizsban megláttam az élet értelmét…
Az ellenzéki sajtóban, mint véres kardot hordozzák körbe a debreceni közmeghallgatást; íme a corpus delicti, a narancsízéről ismert, cívis városban, a bezzeg Debrecenben, ahová Kósa Lajos, mint Toldi Miklós, petrencés rúddal tereli a befektetni vágyó tőkét, a „népek” hangosan méltatlankodva elleneznek egy beruházást.
Az ellenzéki médiumoknak ez a gumicsont bőven elég, ahhoz, hogy tűpontos, kritikus lézerirányzékukkal ismét és ismét rámutassanak: az általuk csak „rezsimnek” nevezett politikai kurzus „ezer sebből vérzik”.
Igazuk is van, meg nem is, ahogy ilyen kérdések esetén lenni szokott.
Tény, hogy Mikepércs közelében a CATL kínai akkumulátorgyártó, egy gigagberuházással, 3000 milliárd forint értékben kíván gyárat építeni. Tény, hogy talán még a BMW földvásárlásai sem rázták meg ennyire Hajdú-Bihar vármegye lakosait. Mondták ugyan a magukét, hogy azokat a drága, jóféle, zsíros földeket nem kéne pitykéért odaadni a híres-nevezetes burkus kocsigyártónak, de tüntetés nem lett belőle. Nem mert még az ízig-vérig balos, debreceni nagygazda is azt mondta, többet hoz a városnak a BMW befeketése, mint azokon a földeken 100-1000 évig gazdálkodni. Így aztán ő is eladott a birtokaiból a befektetőnek.
Csak közben a debreceniek megéltek egy olyan szárazságot, amire csak a református, Károli-féle Bibliában van példa, meg odáig jutott a kisgömböcként hízó város, hogy már a Tisza drága vízét kell arrafelé kanyarítani, hogy jusson mindenkinek a közös kincsből, ami a szomjukat oltja. Megélték, hogy poros gödör lett a Vekeri-tóból, hogy a Hortobágy felől érkező puszta szelleme be-békacsint Nyilas Misiékhez…
És amikor kiderült, hogy az opportunista kínaiak (horribile dictu) savval teli akkumulátorokat akarnak gyártani, amihez töméntelen sok víz is kell, akkor a mindenhez is értő választópolgár leporolta a szekrényben régóta senyvedő cívis önérzetét és elindult a közmeghallgatásra.
És ott pedig kiderült, hogy a pulpitus öltönyös emberei, mellettük az egyébként általában mosolygós Papp László polgármesterrel, meg a pulpitus tövében helyet foglaló, mérgüket két tenyerükben gombolyító egyszeri emberek nem egy nyelvet beszélnek.
A beruházó, melynek képviselője egy kis gőggel állt a jóemberek elé, megpendítette hangvilláját és bizony a magas „C”-t kivágva, olajat vetett a tűzre. Papp László pedig szerte nézett, de nem érté mi folyik szűkebb pátriájában, mert ő csak abban biztos, hogy a befektetés sok-sok milliárd forintot hoz a konyhára; iparűzési adót, infrastruktúrafejlesztést, munkahelyeket, szalagátvágást, és jókora muníciót a következő választásra.
A nép, az isten adta nép pediglen csak azt látja, hogy elszabadultak az ingatlanárak a városban, hogy este-reggel nagy a dugó, hogy a korábban élhető város infrastruktúrája nem tud lépést tartani az erőltetett ütemű fejlesztésekkel. A közmeghallgatáson többnyire idősek adtak hangot a nem tetszésüknek. Idősek, akik most kapkodják a fejüket, hová lett a régi jól megszokott városuk, életük, életritmusuk. Ugyanaz a fajta-féle embertípus, aki a Nagyszerű-Britanniát simán a kiszavazta abból az unióból, ami bizony egyértelműen pozitív hatással bírt a brit nemzetgazdaságra.
A Debrecen kontra debreceni bennszülöttek közmeghallgatás így aztán kudarcba fulladt. Kudarcba, mert a beruházó és a város nem tudta megnyugtatni az ellenzőket, hogy lesz pénz vízre is, meg mindenre is, a „népek” pedig nem tudták megérteni, hogy bizony itt már akkora pénzek forognak kockán, hogy attól még a demokráciát is, zavarba hozott bakfis lányok orcáját megszégyenítő pír önti el… Ellentétben a közeli Nyíregyházával, ahol a dél-koreai WSCOPE minden mellékzönge nélkül épít "akkumulátorgyárat". Egészen pontosan "fóliagyárat", olyan fóliát, ami szeparátorfilmként kerül majd az akksikba.
És persze az újságíró ül a székében és néz maga elé. Mindent is elolvasott a gödi akkumulátorgyár anomáliáiról, tudja azt is, hogy a nagy autógyártókat, akik elektromosságban gondolkodnak, akksikkal kell ellátni, és úgy tűnik, hogy Magyarország akkumulátorelőállításban, világszerte irigyelt nagyhatalom lehet. Persze mindennek ára is van. Szerencsés esetben azonban, a tőlünk sokkal okosabbak alaposan meghányták, vetették a kérdést. Számoltak. Jól sáfárkodtak a vannal, és azt is kiszámolták mennyi víz lehet még a lábunk alatt. Ha szerencsénk van, akkor a pillanatnyi haszonszerszerzésen túl szemüket a távoli jövendőbe is vetették.
Persze az egy tál lencse története engem mindig óvatosságra int, ám én se nem politikus, se nem nagytőkés vagyok, csak egy középosztálybeli értelmiségi, aki talán még azt is érti, hogy gyógyszer sincs a világon mellékhatások nélkül.
Mellékzönge
A közmeghallgatás egyik pikánsnak tűnő rejtélye, hogy vajon milyen szerepet játszott az eseményen, egy a médiából is jól ismert kelet-magyarországi politikus. A Kölcsey Központban ugyanis a sorok között sokat járt-kelt, egy-egy felszólalóval sugdolózva beszélgetett és telefonjával az eseményről felvételt is készített Orosz Mihály Zoltán, Érpatak egykori polgármestere, jelenleg Nagykálló(!) város képviselő-testületének tagja. Jelenléte bár törvénybe nem ütközött, hiszen a rendezvény nyilvános volt, de mégis találgatásokra adhat okot bizonyos politikai körökben. OMZ feltűnése - hozzáértők szerint -, ugyanis többről szól, mint az átlagos szavazópolgár kíváncsisága. A debreceni polgári körökben ugyanis tudni vélik, hogy OMZ egy ideje a DK helyi szervezetével és annak vezetőjével áll(hat) kapcsolatban. Ha valóban így van, egy esetleges együttműködés azért lehet minimum pikáns, mert korábban az OMZ által csak balliberális sajtónak nevezett hírportálok legtöbb esetben éles kritikával ábrázolták a korábbi polgármester tevékenységét, ami miatt sokszor került összetűzésbe ezen lapok újságíróival, a balliberális oldal politikusaival. Orosz Mihály Zoltán a magyar médiában többször megfordult, nem egyszer feltűnő, meghökkentő kijelentéseivel, megmozdulásaival. Akasztott már Simon Peresz és Benjamin Netanjahu bábut Érpatak főterén, valamint a nyíregyházi ügyészség épülete előtt. A Becsület Légiója elnevezésű szervezet tagjaival pedig, vállvetve akart rendet tenni a tiszavasvári cigánytelepen, és tőle származik az "érpataki modell" ötlete is, de feltűnt már a Budapest Pride rendkívül hangos és feltűnő ellenzői között is.
Most kell. Most kell, hogy itt legyél. Csak a párna ölel. Még fúj be a szél. Szerelemmel béleltél. Te látod, lassan elmúlik a tél, s te még mindig a szádon hordod a szám; ez életveszély…
Mihályfi Luca rendel. Mármint énekelve. Tolja a dalt és nem tudok nem gondolni arra a Vidor fesztiválra, amikor a Szerelmes hal című darabban Luca édesapja Mihályfi Balázs, György Annával és Bán Jánossal úgy varázsoltak el, hogy akkor ott azt hittem, soha, de soha nem kapok ilyet színháztól. Kiss Csaba 12 Csehov novellát gyúrt össze, hogy elénk tárja a csehovizmus kvintesszenciáját és mi ültünk, boldog tekintettel, fiatal, legyőzhetetlen, halhatatlan szívvel és néztük a színpadot, ahol épp az „élet” játszott, épp az „élet” tanított és mi nem nézők, hanem az élménytől ittas, bátor diákok, „szűz-nyüvők”. Néztük a darabot és arra gondoltam, hogy állítólag Ady, egy debreceni színésznő miatt átjött a truppal Nyíregyházára, hogy a nézőtéren, tettetett unott arccal, de lázban forgó szemekkel bámulja a fején csavarintó nőszemélyt, aki történetesen a világot jelentő deszkákon jelmezbe bújva kísértette a mindig éhes férfiakat.
Mert a hirtelen jött szépség úgy, de úgy képes még a meglett férfiból is bolond, megtévedt, eltévelyedett kamaszt varázsolni. A szép nőtől kapott szerelem delej, mágia, varázslat.
Mihályfi Luca énekel. Talán nem tökéletes, de van benne valami a Nőből, meg Lilithből, mert az igazi színésznő, énekesnő, zenész, versmondó lányban mindig ott lapul Lilith, a wamp, aki lesajnálja az izgága, besózott, bolonduló férfit. Kineveti a virágokat, az esküdözőket, az öngyilkossággal követelőző érzelmi bohócokat.
Aztán, amikor az ilyen bolond helyzetekből kijön a férfi, reggel, amikor a Nap hétágra süt, és a szerelem-másnaposságtól iszonyúan fáj a feje, meg a szíve, akkor szégyellni kezdi magát, hogy hanyadszor bolondították már el… Hányszor csalta meg magát, hányszor verte át a szívét. Hanyadszor sikerült zuhanni, beszaladni a végtelen alagútba…
Szerb Antal ott nevet egy padon, hiszen megmondta, az etruszkok is tudták már, a férfi azért vágyik folyton a Nő ölébe, mert onnan érkezett a világba, és oda vágyik vissza…
Aztán Hemingway jut eszembe, aki az egész világot, de még a szerelmet is rummal gyógyította, szóval Ernest bácsi, aki azt találta mondani, hogy az igazi férfi négy dologgal tudja bizonyítani a férfiasságát:
fát ültet
harcol bikával
könyvet ír
fiút nemz…
Mosolygok. Fát már ültettem. Hajnalka horoszkópja bika. Könyvem még nincs, de helyette van blogom. A fiam meg úton…
Geszti mondja Fridinek, hogy számos dolgot öröklünk a szüleinktől és nem csupán egy mosolyra, vagy a szem színére gondol, hanem habitusra, életvezetési sémákra, horribile dictu „kasztokra”. Majd Geszti sietve hozzáfűzi, hogy nagy erőfeszítésekkel újraírhatjuk ezeket a sémákat.
Nagyapám aki egy brigádban a nyíregyházi főiskola építkezésén is dolgozott, a maga nyolc osztályával, de kristálytiszta, józan paraszti eszével, és persze az élethez fűződött hatalmas kedvével, szerelmével állítólag azt találta mondani, ha a gyermekem nem is, de az unokám már itt fog tanulni.
Halála után néhány évvel a főiskola falai között, főként téli estéken, későn sokat hallgatóztam, ha egyedül sétáltam a körelőadóktól a kollégium felé, hátha meghallom, ahogy súg nekem valamit…
Mindhiába…
A diplomaosztón Ő hiányzott a legjobban. Jó lett volna, ha látja, ahogy a jóslata beteljesül.
Popper mondja, és ő is idéz valakit, hogy az életet csak visszafelé olvasva, retrospective értjük meg. Szoboszlai Tibi barátom, azt találta mondani, hogy az én forrongó becsvágyam abból adódik, hogy „paraszt” vagyok. Ezzel azt akarta mondani, hogy van bennem erő, energia „valaki” lenni. „Ismert”, „elismert” lenni…
És bizony, jó egy hete Szilveszter előtt, amikor a Búza téri piacon sétáltam és ismerősök és számtalan ismeretlen gratulált a házasságkötésemhez, a fejem búbjától a egészen a lábujjakig átjárt a melegség, hogy édes Istenem, honnan tudják, honnan ismernek, engem a nyírbátori gyereket, aki a síneken túlról, a Vásártér közeléből ballagott az iskolába és már 12 évesen arról álmodott, hogy egyszer talán „benne lesz a tévében”…
Az életet visszafelé olvasva ismerjük meg. Amikor kinézek erre a szürkés januári szombatra ezer dolog jut eszembe. Hogy, ha van Isten, akkor az biztosan beszélni akar belőlünk. Az az Isten, biztosan kiválaszt magának emberkéket, akikben látja a tüzet, a szándékot, akaratot, és meglehet, hogy ezeknek az embereknek néha gyenge a testük, de akkor is, úgy is „kibeszél belőlük”.
No persze még talán neki is csak nagy ritkán sikerül, hogy Michelangélókat, Adykat, Bulgakovokat, Marquezeket csiszoljon az emberiség közös, de nyers gyémántkincséből…
Pintyezsoltikra több idő jut, mert ezek aprópénzek, az ilyet nyomtatni kell százezer, milliószámra, de talán nekik is megvan a feladatuk, rolnizva tíz kétszázas már kétezer…
Ám mivel rajongok a sakkért, azt is tudom, hogy a kellő helyen, a kellő időben, ha a parasztnak, elnézést „gyalognak” sikerül 6(!) mezőt előre lépni, akkor bizony még „vezér” is lehet belőle.
Ám, amikor a parti indul, a szerepek még kötöttek. Állnak már a bábuk, ahogy Geszti mondja, örökölve a „feladatokat”. Nyolc gyalog a harcban. De csak nekik adatott meg a lehetőség, hogy 6 mezőt előrelépve vezérekké váljanak. Csak a parasztban van benne a lehetőség, minden másnak már előre kiadták a jussát… Már jó előre…
Éppen ezért bízom benne, hogy csak egy deresedő hajú parasztlegény vagyok ezen az örök sakktáblán…
„Kivé kell válnom? Milyenné kell válnom?” – tette fel a kérdést Papp Tibor, helynök atya a vízkereszti liturgián. Közben felmutatott a Szent Miklós templom két oldalhajójára és az új, nemrég elkészült ikonok közül kettőre hívta fel a figyelmet. Az egyiken épp Keresztelő Szent János látható Jézussal, ahogy a Jordán vízével megkereszteli, a feje felett galamb száll, és megszólal az ég: „Ez az én szeretett fiam, benne gyönyörködöm…”
A másik oldalon pedig Krisztus színeváltozása látható. A pillanat, amikor a Tábor-hegyen Illéssel és Mózessel, a törvény és a próféták szent embereivel beszélget és ahol szintén megszólal az ég: „Ez az én szeretett fiam, reá hallgassatok!”
Már az iskolások is tudják, hogy a teremtés után az Isten lelke a vizek felett lebegett, majd Krisztussal az ige testté lett és ahogy a testté lett ige megérinti a vizeket, úgy az Isten közénk, a romlandó húsok világába lépett és végigjárta az emberekre kiszabott félelmetes utat; a születés fájdalmától, az elmúlás fájdalmáig. Belépett a halál birodalmába is, majd harmadnapra feltámadt.
Ám nem szeretném én az egyházfiak kenyerét elvenni, csak épp a minap néztem meg „A menü” című filmet és azon gondolkodtam, hogy hány és hány ember nézi árgus szemekkel ezt a nagysikerű mozit, anélkül, hogy értené a bibliai, vagy keresztény-katolikus utalásokat.
Szoboszlai Gyula, mesterszakács barátom a minap pedig Rómából hívott fel, hogy ő református létére ledöbbent Róma és a katolikus rítus gazdagságán. Pergő nyelvvel mondta, hogy ott könnyű megélni a hívők eksztatikus állapotát, ahogy megérinti őket az a történet, ami 2000 év óta nem hagyja nyugodni az embert.
Valóban fel lehet támadni? Valóban csak szeretni, hinni, remélni kell hozzá? Valóban elég, néhány évtized jó magaviselet az örökkévaló békességért, jóságért, horribile dictu a halhatatlanságért cserébe?
Ennyi az egész? Nincs hókuszpókusz? Eladod a vagyonod, szétosztod a szegények között, hiszel, szeretsz, remélsz és tied a végtelen univerzum egy hatalmas nagy mosollyal az arcodon?
Ennyi kell ahhoz, hogy feltámadj, hogy ne a kukacok rágják a tested, vagy egy urnában hamu formájában pihengess…
Tóta W. karácsonykor dobta le az ateizmus atombombáját, hogy milyen jó, hogy az ünnepből már csak az ajándékozás, a nagy zabálás, meg pihi maradt. Megmosolyogtam, mert én tudtam, hogy a szüleim fantasztikus halászleve után szépen elmegyek a Szent Miklós templomba, a párommal és majd érte is imádkozom. Ráfér.
Mert ha mást nem, legalább azt kellene észrevennie, hogy az európai kultúrkör a kereszténység köré fonódik, hogy Rómát az évszázadok súlya, a tradíciók, hagyományok, a közös örökségünk teszi az örök várossá. A kultúra, ami olyan, mint a fák gyökérzete, amit nem látunk, csak, ha ledöntjük, elpusztítjuk a fát magát. Olyan szépen mutatnám meg az ilyen embernek, például a gombákat, hogy egy-egy szép példány micsoda láthatatlan, földfelszín alatti telepek erőfeszítéséből bújik elő.
És mennyire hasonlít ez a kultúra szövetére… Édes Istenem. De tudom, hogy az örök balos forradalmárok az életüket teszik fel arra, hogy végre elérjenek a végső harchoz, ahol nemzetközivé lesz a világ, ahol eltűnik az én, a nemzet, a faj, csak egyetlen nagy, hitetlen, istentelen masszává válunk és minden hátrahagyva eljutunk oda, ahonnan Madách is visszahozta Ádámot, a jéghideg, embertelen űrbe…
Maradjunk annyiban, hogy a görögkatolikus papok ma is megemlékeztek arról a pillanatról, amikor Krisztus a Jordán vízében megkeresztelkedett. Keresztelő Szent Jánosról, aki pedig felismerte, itt van az „ember”, akire vártunk, itt van, akiről az írások beszélnek…
Ahogy a háromágú gyertya a vízhez ért, újból megtörtént a csoda. A Nyírségvíz Zrt. biztosította, egyébként iható, tiszta víz, szintet lépett, megszentelt víz lett belőle, amit majd a keresztelőktől kezdve a temetésekig számos helyre, alkalomra visznek magukkal a papok. Sőt ez a víz áldja majd meg az uniós beruházások kézzel fogható tégláit, ez a víz fröccsen majd szét a lakásokban, és tisztítja meg a jegyesek gyűrűjét.
„Vízkereszt van, és de jó ilyen Istenben hinni!” – fejezte be a nyíregyházi pap és a hívek egy szelíd mosollyal tértek haza, a kabátjuk szövetén, egy-egy csepp szentelt boldogsággal.
