Édesapám, aki „gerbelyés maltertől”, a borkészítésen és hegesztésen át, a kolbásztöltésig mindenhez is ért, egy furcsa fiút nemzett. Egy fiút, aki az ellentmondáshoz ért a legjobban. Mármint neki ellentmondani.

Épp most találtam egy oldalt, ami megmutatja, hogy ha elkezdünk ásni és bírjuk a Földmagama hőmérsékletét, akkor valahol Új-Zélandtól néhány ezer kilométerre a Csendes-óceánban találjuk magunkat: pólus, antipólus, hős és antagonista. Skorpió-nyilas…

Szóval állok apám piramisa előtt, trónörökös-jelöltként, kritizálom a piramis avítt, anakronisztikus stílusát, harcolok, küzdök vele, hogy a nagy fa árnyékából kilépjek, hogy ne olyan legyek, mint ő és aztán be kell látnom, egyre jobban hasonlítunk. Piramis tövében piramis, kukorica mellett fiakukorica. És jól van ez így, de milyen jól van ez így!

Hajnalka szerint a munkám a hobbim, és mindent alárendelek a munkának.  Egyébként hol nyers, hol édes vagyok, mint a hat puttonyos aszú, de leginkább nyers, mint az orja, amiből főzve lehetne finom, vasárnapi leves is… Nem tudok megpihenni, nem tudok megnyugodni, és ha nem is "dudus", kézműves kolbásztöltésre, de mindig valami munkára gondolok. Lázasan, gyorsan, néha, gyakran káromkodva, szembeszélben pisilve, aztán jól összetörve, magamba fordulva.

Apa, emlékszel még a Malacpofára? Meg a filmre? Malacpofa, az nem más mint Lovas Endréné Kertész Lívia, alias Ronyecz Mária, magyartanár, aki a Gothár Megáll az időjében akkorát alakít, hogy rajongani kezd az egyszeri filmnéző is. Tudod Apa, miközben néztem a filmet, nekem te voltál Pierre, meg Dini is, a lázadó, aki ott akkor Pesten 64 és 68 között Szabad Európát meg a Radio Luxembourgot hallgattad, aki egy ötvenhatos vers miatt, megütötted a bokádat, aki az „x”-ik kerületi rendőrkapitányságon éjszakáztál, mert valamelyik tanár beköpött…

Édesapám a lázadáshoz is ért. Én kevésbé. Engem már úgy neveltél hogy tiszteljem a tanárt, ügyvédet, orvost, politikust, az embert, aki errare humanum est… Tiszteljem azt, aki. Közben köpni kellene mindenre, csak járni az utam, ordítani, hogy a jó az nem itt, nem így van!

És apám az, aki az első könyvet a kezembe adta, hogy aztán a könyvek hátán lovagolva megéljem, átéljem Jevgenyij Vasziljevics Bazarov és apja Vaszilij közti roppant feszültséget.

És az ég úgy akarja, hogy majd János, aki Istvánt, István, aki Zsoltot nemzett, Zsolt majd talán Dániel-Mártont nemz, hogy a nagy, de mégis édes ellentétek, amelyek szükségesek apa és fiú között megismétlődjenek.

Sokat jársz a fejemben. Megkezdett családi szimfónia ez, melynek záró tételét már nem nekem kell megírni. Mindig mondtad, fiam, ha neked nem lesz fiad, ez a Pintye ág kihal, mint az ecsedi Báthoriak…

De addig még majd össze-összecsapunk; te majd, azt mondod semmit sem értek a világból, én majd bosszankodom, hogy milyen konok vagy, és a nagy feszültséget egy pelenkás, mosolygós, kis, jószagú apróság oldja fel, aki boldogan pisil, meg kakil a világ nagy kérdéseire és akinek a legfontosabb sokáig csak az lesz, hogy aludhasson, meg ehessen egy cseppet.

Dolce far niente. Apa! Ugye nem érted? Pedig ez a legfontosabb. Az édes semmitéves. Sem neked, sem anyának nem megy. Lázasan dolgoztok, mintha a gyermekek mosolyán túl értelme lenne még a világnak. Anyám felgereblyézi a bicikli- és az aszfaltút közötti sávot, te pedig sietsz, mert dolgod van. Ülni nálam sem tudsz. Pedig, ha úgy tetszik a széket is te vetted, amiben elüldögélhetnél... Emlékszel egyszer Korfun, tudod, ott Glyfada strandján, a vihar előtt, mint két rongy pulya úgy ugráltunk, mintha csak Szoboszlónak hívnák a szigetet. 

Dolcsefárniente! És akkor töltünk még egy barackot, iszunk még valami jó bort és beledúdoljuk az éjszakába, hogy apák és fiak és unokák és ifjúság és lázadás, aztán könnyű belenyugvás, megellik az három tőggyel is, csak együtt legyünk, csak együtt nevessünk, számos éven át.